Este, amikor a nap már lebukott a házak mögött, Tamás Alföldi pórázt vett a kezébe, és elindult sétálni Riffel. Lassan bandukoltak végig a Duna partján, azon a szakaszon, ahol valaha együtt edzettek.
– Figyelj, Riff – szólalt meg halkan –, lehet, hogy ez valami jel. Hogy van még dolgom ezen a világon. Talán az Úr azért adott még egy esélyt, mert vár rám valaki, akit még meg kell mentenem.
Riff nyugodt, okos tekintettel felnézett rá, a füle kicsit megmozdult. Tamás elmosolyodott, aztán halkan felnevetett.
– Rendben, társam. De mostantól te leszel a parancsnok.
A kutya egyet ugatott, mintha ezt teljes komolysággal jóváhagyná.
A szél virágillatot hozott Veszprém parkjaiból, a távolból pedig felcsendült annak a templomnak a harangszava, ahol egykor minden elkezdődött. És bár ésszel senki sem tudta megfejteni, mi is történt valójában, egyvalami világossá vált: attól a naptól fogva Veszprémben mindenki úgy tartotta, hogy az ember és a kutyája között valóban létezik valami, ami túlmutat életen és halálon.