Eszter Kelemen nagyot sóhajtott, majd Rifre pillantott.
– Ha ő nincs, most már hat méterrel a föld alatt feküdnél – mondta halkan.
Az orvos halvány mosollyal bólintott.
– A kutyák sokkal többet éreznek, mint gondolnánk.
Néhány nappal később Tamás Alföldi magához tért.
– Hol vagyok…? – tört fel belőle a kiáltás.
– Kórházban – felelte Eszter, és könny csillant a szemében. – Azt hittük, elveszítünk.
– Riff…?
– Itt van. – A nő a szomszéd ágy felé intett.
A kutya felkapta a fejét, azonnal felállt, és óvatosan odalépett, oldalát Tamás vállához nyomva. Tamás erőtlen, de őszinte mosollyal nézett rá.
– Derék fickó vagy, öreg barátom.
A kutya halkan, mélyről jövő morgással felelt, mintha azt üzenné: „soha nem hagylak el”.
Néhány hét telt el, és Veszprémben még mindig mindenki a „templomi csodáról” beszélt. Tibor Németh atya elmondta, hogy pályafutása során nem találkozott még ehhez fogható esettel, Tamás édesanyja, Krisztina Orosz pedig nap mint nap gyertyát gyújtott a templomban, hálát adva fia visszakapott életéért.
A rendőrőrs bejáratánál a falra akasztva ott függött egy bekeretezett fénykép Riffről. A képaláírás így szólt:
„Igazi hős. Az, aki meghallotta az élet hangját, amikor mások csak a csendet hallották.”