Csak a pap, Tibor Németh mozdult meg: intett a kissé félrehúzódva álló sírásónak. A sápadt férfi odalépett, és reszkető kézzel nekilátott lecsavarni a fém zárakat. Mindenki visszatartotta a lélegzetét.
Amikor a fedelet megemelték, egy pillanatra dermedt csend állt be. Aztán éles, szaggatott lélegzetvétel hallatszott. Tamás Alföldi… élt. Ott feküdt, verejtékben úszva, elkékült arccal, de a mellkasa finoman emelkedett-süllyedt. Riff azonnal odaugrott hozzá, elkezdte nyalogatni az arcát, és nyüszítve, szinte kölyökkutya módjára panaszosan vinnyogott.
Eszter Kelemen előkapta a telefonját a zsebéből.
– Mentőt! Azonnal! – kiáltotta.
A templomban egyszerre tört ki a zűrzavar: sikolyok, sírás, hangos imádságok keveredtek. Az emberek keresztet vetettek, néhányan térdre rogytak.
Két órával később, a debreceni kórház egyik kórtermében Eszter a barátja ágya mellett ült. Riff a lábánál hevert, kimerülten, de állandó készültségben. Belépett a szobába György Szalai doktor, ugyanaz az orvos, aki a temetésen is ott volt; a kezében dossziét szorongatott.
– Valóságos csoda, hogy életben maradt – mondta hitetlenkedve. – Minden valószínűség szerint szívinfarktus után minősítették halottnak, de a pulzusa csak rendkívül gyenge lehetett.