Riff nem hagyta abba a koporsó kaparását. Karma minden egyes csapásával egyre kétségbeesettebben szántotta a fát, mígnem halk roppanás hallatszott: egy darab a díszlécről levált, és a padlóra zuhant. Az első sorokban ülők felugrottak, az elhunyt édesanyja pedig a szájára szorította a tenyerét.
– Istenem… mit művel? – suttogta valaki.
De Eszter Kelemen már talpon volt. Tekintetében ugyanaz az éles feszültség tükröződött, ami mindig megjelent rajta, amikor valami fontosra készült rájönni. Odasietett a kutyához, és elkapta a nyakörvét.
– Riff! Azonnal állj le! – kiáltott rá, ám a kutya nyüszíteni kezdett, mintha figyelmeztetné, hogy ne nyúljon hozzá.
Abban a pillanatban belülről, a koporsóból alig hallható nesz érkezett. Nagyon halk volt, mint amikor valaki a körmével végighúz a fán. A templomban dermedtté vált a csend. Riff újra nyüszített, és ismét mancsával rácsapott a fedélre.
– Hallották? – kérdezte valaki a tömegből rekedtes hangon.
Eszter elsápadt.
– Nyissák ki. Azonnal.
Először senki sem mert megmozdulni – mintha mindenkiből egyszerre fogyott volna el a bátorság.