Elkísérte az ajtóig. Az utolsó pillanatban a férfi még visszafordult.
– Judit Szabó… Ha akkor…
– Ne folytasd – szakította félbe halkan. – Nem beszélünk „mi lett volna, ha”-ról. Te meghoztad a magad döntését. Én is az enyémet.
Miután becsukódott az ajtó, az ablakhoz lépett. Lent, a parkolóban sokáig ült a „tízesben”, még a motort sem indította be. Aztán hirtelen gázt adott, és füstcsíkot húzva eltűnt az udvarból.
Másnap reggel Judit Szabó még az ébresztő csörgése előtt felriadt. Felkapcsolta a villanyt, előhúzta a szekrény mélyéről a dobozt azzal a néhány holmival, ami a férfitól maradt az elköltözése után. Fogkefe, pár könyv, egy telefontöltő. Egyetlen mozdulattal mindet a ház mögötti kukába vitte.
Visszafelé menet friss kávét főzött. Az ablakpárkányon álló kaktusz új, tüskés hajtást hozott. Odakint ragyogott a nap.
Megrezdült a telefon – üzenet a barátnőjétől: „Na, mi újság?”
Judit elmosolyodott, és beírta a választ: „Minden rendben. Most kezdődik igazán.”
Némára állította a telefont, felkapta a bögréjét, és kilépett az erkélyre. A levegőnek tavaszillata volt. Valódi, az övé.
Eltelt egy év. Addigra Judit Szabó úgy ismerte a lakása minden szegletét, mintha a saját testének meghosszabbítása lenne. A balkon melletti sarok, ahol a legjobban esett olvasni; a konyhaasztal, amely éjszakai munkához bizonyult a legkényelmesebbnek; a bejáratnál az a nyikorgó deszka, amelynek hangja már a napjai ritmusához tartozott – mindez beleolvadt az új életébe.
Aznap este vendégeket várt – sok idő után először. A barátnők a konyhában nevettek, borral töltötték a poharakat, amikor váratlanul megszólalt a csengő. Senki nem szólt előre, hogy jönne.
– Kinyitom – mondta Judit, miközben a kezét a konyharuhába törölte.
Az ajtóban Balázs Fekete állt. De nem az a férfi, akire emlékezett. Mintha kicserélték volna: fittebb, rövidre nyírt hajjal, sötét kabátban. A kezében egy kisebb csomagot szorongatott.
– Szia – szólalt meg tétován. – Tudom, hogy nem hívtalak…
Judit a háta mögött érezte, hogy a barátnők elhallgatnak, és lélegzet-visszafojtva figyelnek.
– Miért jöttél? – kérdezte egyenletes hangon.
– Elmegyek. Végleg. Németországba. Szerződést írtam alá. – Felemelte a csomagot. – Ez a tiéd. Ami a megosztás után nálam maradt. A kocsid papírjai. Eladhatod.
Judit átvette a csomagot, bele se nézett.
– Köszönöm. Sok sikert.
Balázs még ott időzött a küszöbön, mintha nehezen engedné el a pillanatot, mintha valamit mondani akarna. Aztán csak bólintott, és elindult a lépcső felé.
– Balázs! – szaladt ki Judit száján, maga is meglepődve rajta. A férfi visszafordult. – Boldog vagy?
Elgondolkodott egy pillanatra, majd azzal a régi mosollyal nézett rá, amelytől Judit valaha elhitte, hogy rá lehet bízni az életét.
– Szabad vagyok. Az majdnem ugyanaz, nem?
Amikor az ajtó bezárult mögötte, a barátnők azonnal körbeállták, kérdésekkel ostromolva. Judit csöndben kibontotta a csomagot. A papírok között ott feküdt egy régi kulcs – az első közös lakásuké. Mellette egy cetli: „Arra az esetre, ha egyszer segítségre lenne szükséged. Tartozom neked.”
Másnap reggel elvitte a kulcsot egy lakatosműhelybe, és megkérte a mestert, csináljon belőle kulcstartót. Az idős, jóindulatú tekintetű férfi megforgatta a kezében a fémet.
– Jó anyag. Sokáig bírni fogja.
– Remélem – mosolygott Judit.
Hazafelé betért egy virágboltba, és vett egy apró ibolyát – pont olyat, amilyet azon a napon rakott az ablakba, amikor beköltözött ebbe a lakásba.
Otthon meglocsolta a növényt, a legnaposabb helyre tette, aztán leült a számítógép elé. A monitoron egy kiadó e-mailje világított – elfogadták közlésre azokat az elbeszéléseket, amelyeket az elmúlt évben írt.
A képernyő sarkában felugrott egy értesítés a közösségi oldalról. Balázs Fekete becsekkolt a reptéren. Hashtag: #НоваяЖизнь.
Judit lecsukta a laptopot, az ablakhoz lépett. Odakint esett, de a felhők között már áttört a nap. Mély levegőt vett, és nyújtózkodott, érezve, ahogy lassan elenged minden feszültséget az izmaiból.
Megszólalt a telefon – ismeretlen szám villogott a kijelzőn.
– Halló?
– Judit Szabó? A nyomdából keressük a könyvével kapcsolatban. Néhány részletet pontosítanunk kellene…
Miközben hallgatta, a tekintete az ibolyára esett. Úgy tűnt, mintha már ezalatt az egy óra alatt is nőtt volna egy kicsit.
Az élet ment tovább. Az ő élete. Saját, igazi. Engedmények nélkül. Visszafordulás nélkül.
És ez volt a legtisztább, legőszintébb érzés, amit valaha ismert.
Epilógus
Öt év telt el.
Judit Szabó az erkélyen állt, ugyanannak a panelházi lakásnak az erkélyén, amelynek betonfalai olyan jól elnyelték a külvilág zaját. Csak a régi „anyósi” szoba változott meg teljesen: most faltól falig könyvespolc állt benne, rajta a saját kötetei. Vékonyka könyvek még, de mindegyik borítóján az ő neve.
Az ablakpárkányon már nem ibolyák sorakoztak, hanem egy orchidea. Szeszélyes, gondoskodást követelő növény, de amikor rügyet bontott, lélegzetelállító volt. Akárcsak Judit maga.
A telefon megremegett – új üzenet, ismeretlen számról.
„Láttam a könyvét a boltban. Megvettem. Egy éjszaka alatt kiolvastam. Köszönöm. Ön adott erőt, hogy belevágjak a válásba.”
Judit elmosolyodott. Öt évvel korábban még ő maga sem hitte, hogy bárkinek szüksége lesz arra, amit megír. Most meg az ő szavai – nyersek, kendőzetlenek, kíméletlenül igazak – segítettek más nőknek erőt gyűjteni ahhoz, hogy becsapják az ajtót azok előtt, akik a saját tulajdonuknak tekintették az életüket.
Megfogta a már kihűlt kávés bögrét. Odakint eső verte az ablakot, odabent meleg volt.
A kulcs – az egyetlen kulcs – a zsebében pihent.
És többé nem volt senki, aki eldönthette volna helyette, ki használhatja ezt a kulcsot, és ki nem.