Este már jócskán kihűlt a bögre teában, a konyhát pedig ellepte a régi tálkából áradó mandarinillat, amikor megszólalt a csengő. Először bizonytalanul. Aztán egyre követelőzőbben. Végül úgy verték, mintha a tűzoltóknál riasztás lenne.
– Judit Szabó! Én vagyok az! Nyisd ki! – Balázs Fekete hangja a felháborodástól remegett.
Odasétált a kaputelefonhoz, ráértőn lenyomta a gombot:
– Itt most nem vagy.
– Ezt most komolyan gondolod?! – odakintről tompa puffanás hallatszott, ahogy ököllel nekicsapódott a félfának. – Ez az én lakásom is!
– Papíron nem. Erkölcsileg meg te magad mondtál le róla.
Még vagy tíz percig toporgott a lépcsőházban, aztán eloldalgott. Feltehetően az anyjához. Vagy valamelyik haverhoz. Vagy abba a bárba, ahol annak idején megismerkedtek – most már mindegy volt, nem tartozott rá.
Másnap visszatért – ezúttal nem egyedül. A kukucskálón át Judit Szabó megpillantotta az ismerős pufidzsekit, mögötte pedig Magdolna Tóth alakját a „tejeskávé” színű kabátban. A nő kezében nejlonzacskó lengett, benne valami gömbölyűvel.
– Nyisd ki, Judit Szabó. Beszélni jöttünk – Balázs Fekete hangja békülékenynek akart hatni, de a feszültség kiütközött rajta.
– Az, hogy „jöttünk”, kifejezetten megható – felelte, miközben nem nyitotta ki a zárat. – A mamlasz fiúcska kórusa és a karmestere.
– Lekvárt hoztam! Barackot, saját főzésű! – vágott közbe Magdolna Tóth, kissé megemelve a szatyrot. – Mindent átgondoltam, beláttam, hogy hibáztam!
– A bíróságon a belátásnak nagyobb súlya van. Úgy látom, ügyvéden próbálnak spórolni.
Balázs Fekete felsóhajtott, lejjebb vitte a hangját:
– Judit Szabó, ne hisztizz. Együtt laktunk, összevesztünk. Ilyesmi előfordul… Valahogy csak meg lehet…
– Te aláírtad a keresetet. Aztán hazudtál. Most meg itt állsz anyukáddal, mint egy túsz. Ebből mégis ki a felnőtt?
Magdolna Tóth kibukott:
– Őszintén szólva, semmibe veszed a fiamat! Nélkülünk már rég úszna az adósságokban, zacskós tésztán élne! Én neveltem fel! Én! Te meg kicsoda vagy?
Balázs Fekete hirtelen összeroskadt kicsit, mintha valami láthatatlan súly nehezedett volna a vállára.
– Anya, elég…
– Hogyhogy elég?! Már az is az ő dolga, mikor mehetsz vissza a SAJÁT otthonodba?!
– Pontosan – szólalt meg nyugodtan Judit Szabó. – Ma beadtam a válókeresetet.
Odakint dermedt csönd lett. Aztán Balázs Fekete suttogása szűrődött át:
– Tényleg… komolyan gondolod?
– Teljesen. A lakás ügyében is. Van házassági szerződésünk, az összes irat az én nevemen. Gyakorolhatnak anyukáddal az ügyvéd előtt – ahogy látom, egészen jól megy.
Valamit motyogott, amit Judit Szabó nem értett, majd hangosabban hozzátette:
– De hát én szeretlek…
A nő a vadonatúj bejárati ajtóra pillantott – fekete, masszív, olyan zárral, amit csak az ő kulcsa nyitott.
– Te azt szereted, amikor kényelmes. Amikor szabad „nem gondoltam végig”-et mondani, és rögtön megbocsátanak. Én már nem ezért vagyok.
Valami nagyot csattant odakint – talán a lekvárosüveg esett le, vagy megint az ökle találkozott a kerettel. Aztán a léptek egyre távolabb kopogtak a lépcsőházban, míg el nem haltak.
Két hét múlva üzenet érkezett: „Judit Szabó, bocsi. Minden összekavarodott. Ha adsz még egy esélyt, veled leszek.” Végig sem olvasta, már törölte. Olyan volt, mint egy régi, feleslegessé vált reklámlevél.
A születésnapján Judit Szabó felvette az új, vörös ruháját. Áthívta a barátnőit. Rendelt egy nagy adag sushit. Bekapcsolta azt a zenét, amelyre régen álmodozni szokott. És hosszú idő óta először valódi könnyűséget érzett.
Nem várt többé rajtaütésszerű csapdát. Nem rettegett attól, hogy valaki kérdezés nélkül betoppan. Nem azon töprengett, mit hoz a következő hivatalos levél.
A zsebben megcsörrenő kulcs egyedül szólt, mégis magabiztosan. Pont így volt rendjén.
Eltelt három hónap. Judit Szabó hozzászokott a csöndhöz, amely most már kizárólag az övé volt. A reggelei azzal indultak, hogy olyan kávét főzött magának, ahogyan igazán szerette – erőset, cukor nélkül. Az ablakpárkányon a violákat felváltották a kaktuszok – igénytelen, szívós növények, akárcsak ő maga.
Aznap a szokottnál később ért haza a munkából. A régi, ötemeletes ház liftje megint felmondta a szolgálatot, így gyalog kapaszkodott fel, lépcsőfokokat számolva – gyerekkorából maradt szokás volt ez. A saját emeletén azonban megtorpant: az ajtaja előtt Balázs Fekete ült. Nem volt részeg, nem volt csapzott – csak ott kuporgott felhúzott térdekkel, akár egy diák, aki az igazgatói irodába várja a behívót.
– Miért vagy itt? – nem is próbálta palástolni az ingerültségét.
Felkelt, lesöpörte a nadrágjáról a port. A kezében dossziét szorongatott.
– Beszélnem kell veled. Öt perc az egész.
– Mindent megbeszéltünk.
– Nem egészen. – Odanyújtotta a mappát. – Ebben van a lemondásom a lakással kapcsolatos minden igényről. Közjegyző előtt hitelesítve. És itt a házasság felbontására vonatkozó beadvány is. Már aláírtam.
Judit Szabó átvette, anélkül hogy belenézett volna:
– Anyu engedélyezte?
– Anyu már nincs. – A hangja megremegett. – Két hete infarktust kapott. Azóta intézem a papírokat…
Szótlanul tárta ki az ajtót, beengedve őt. A lakásban friss, citromos tisztítószer illata lebegett – ezt az illatot mindig is szerette, a rend illatának tartotta.
– Kérsz egy kávét? – kérdezte, miközben vizet tett fel.
– Köszönöm.
Az asztalnál ültek egymással szemben, akár két idegen. Ő a régi bögrét forgatta az ujjai között, azt, amelyet valaha maga választott.
– Nem kérek bocsánatot. És nem akarom kimagyarázni magam. Csak azt szeretném, ha tudnád: az a kereset… tényleg az ő fejéből pattant ki. Én gyenge voltam, hagytam magam.
– Most meg hirtelen megerősödtél? – nem tudta elfojtani a gúnyt.
– Nem. Csak szabad lettem. Először az életemben. – Felemelte rá a tekintetét. – És rájöttem, hogy tönkretettem az egyetlen igazi dolgot, ami valaha az enyém volt.
Judit Szabó félretolta a csészéjét:
– Nem tönkretetted. Egyszerűen nem tudtál vele élni.
Bólintott, és előhúzott a zsebéből egy kulcsot – a régi zár kulcsát.
– Többé nem lesz rá szükség. A bírósági papírt beadtuk, egy hónap múlva hivatalossá válik minden. – Letette a kulcsot az asztalra. – Én pedig… Elköltözöm. Pécsre megyek. Jó munkát ajánlottak.