A lakásban most tényleg csönd volt. Az a különös, „női” csönd, ami csak akkor ereszkedik le, amikor végre elhallgatnak a gyerekek, és az ember először veszi észre, hogy hallja a saját gondolatait.
De az élet ritkán hagyja sokáig pihenni az embert – a meglepetéseket valahogy mindig akkor szórja elénk, amikor kicsit kiengednénk.
– Te most komolyan… kicserélted a zárakat? – szűrődött be Balázs Fekete hangja az ajtó mögül. Már harmadszor nyomta meg a csengőt, és minden újabb csöngetésnél egy fokkal ingerültebbnek hallatszott.
Judit Szabó nem sietett. Nyugodtan kiitta a kávéját, csak aztán válaszolt:
– Kicseréltem. Utánanéztem a jogszabályoknak. Ha valaki saját kulccsal úgy jár-kel a lakásodban, mintha pályaudvar lenne, az nem család. Az határsértés.
Balázs elégedetlenül felhorkant. Amikor végül beengedte, úgy zuttyant be az előszobába, mintha saját terepén lenne, miközben már rugdosta is le a cipőjét. A kabátja lecsúszott a székről a földre. Gyorsan felkapta, mint egy iskolás, akit rajtakaptak.
– Hát… végül is, van benne logika.
Csendben vacsoráztak. Balázs most nem indított vitát. A következő napokban is feltűnően visszafogottan mozgott, sőt – egyszer csak lemosta az erkélyt is, pedig három éve úgy tett, mintha az a lakás másik dimenziójához tartozna. Egyik éjjel, amikor háttal feküdtek egymásnak, halkan, félig az álom és az ébrenlét között motyogta:
– Kösz, hogy akkor nem dobtál ki vele együtt.
Majdnem olyan volt, mintha törődne vele. Majdnem úgy hangzott, mint valami szeretet-féle. Csakhogy csak „majdnem”.
Aztán eljött a szombat, és pillanatok alatt helyre tette az illúziókat.
Judit Szabó kávéscsészével a kezében nyitott ajtót. Haját még átitatták a vízcseppek, vastag frottírköntöst viselt, és ritka, bensőséges biztonságérzés lengte körül: otthon van, a maga terében. A küszöbön Magdolna Tóth állt. Műanyag szatyor a kezében, benne valami édes sütemény, hanyagul betekerve folpackkal. Az arcán olyan kifejezés, mint egy fejőnőé, aki részvényesi közgyűlésre tévedt.
– Na, meg is érkeztem – jelentette be vidáman, mintha nemhogy számítottak volna rá, de még sorszámot is húztak volna a fogadására.
Judit meg se moccant.
— Az ilyen váratlan meglepetéseket én legfeljebb akciósan szeretem a boltban.
– Én jószándékkal jöttem. Most már szinte rokonok vagyunk. A rokonságnál meg nincsenek zárak.
– A rokon az, aki nem nyúl a fogkefémhez – felelte nyugodtan Judit. – De tessék, fáradjon be, ha Balázs beengedi.
– Ő hivatalosan is itt van bejelentve! – csattant fel Magdolna, miközben turkált a szatyorban. Előhúzott egy papírt, és úgy nyújtotta át, mintha gyógyszert adna. – Nesze, olvasd el!
Judit átvette. A gyomra lassan, nehézkesen süllyedt le, mintha egy vizes törülközőt ejtettek volna bele egy lavórba. „Keresetlevél. A közösen szerzett vagyon megosztása tárgyában.” A felperes: Balázs Fekete.
– Ez most valami rossz vicc? – kérdezte, bár a választ már előre tudta.
– Ő nem tud róla. Én adtam be. Az ő nevében – közölte magabiztosan Magdolna Tóth. – Én vagyok az anyja. Jogom van hozzá. Te meg a felesége vagy. A törvény szerint a fele az övé. Ő meg az én fiam. Úgyhogy tulajdonképpen most már mindent közösen osztunk.
– A Magyar Köztársaság Alkotmányát egyszer is volt már a kezében? Vagy minden tudása a „Egészség plusz” újságból származik?
– Ne pimaszkodj, kislány. Én még túl foglak élni téged.
Aznap este, amikor Balázs hazaért, égett cukor és vanília szaga lengte be a lakást. Az asztal közepén egy odaégett torta feküdt, vastagon bevonva krémmel és könnyekkel – olyan látvány volt, mint egy gyenge melodráma kulcsjelenete.
– Te ettél ebből? – kérdezte. Ennyire futotta tőle.
– Igen. Előbb szénné égettem, aztán megpróbáltam helyrehozni, aztán megettem. Kicsit megkönnyebbültem.
– És ez a… idézés… mi?
– Az anyukád eldöntötte, hogy te most szépen elperled tőlem a lakást. Te csak annyiról maradtál le, hogy erről még nem tájékoztatott.
Balázs elsápadt. Aztán elvörösödött. Végül úgy rogyott le egy székre, mintha a lábai felmondták volna a szolgálatot.
– A… anyám teremtette világ…
– Pontosan így fogalmaztam én is. Csak hadarás nélkül.
Együtt ültek az asztalnál. Ő egy félig töltött stampedlivel, Judit egy üveg vízzel. Szavak nélkül. Mint akik egy tűzvészt vészeltek túl ugyanabban a házban.
– Fogalmam sem volt róla. Esküszöm. Azt mondta, „biztonság kedvéért” kell. Aláírtam, csak hogy leszálljon rólam. Nem gondoltam bele…
– Ez a bajod. Te általában nem gondolkozol. Főleg, ha anyukád a közelben van.
– Mit kellett volna tennem? Bezárni őt a faluba, hogy ki se jöhessen?
– Igen.
Elhallgatott. Aztán még halkabban, szinte szégyenkezve tette hozzá:
– Két tűz között vagyok. Te a feleségem vagy. Ő meg az anyám. Nem tudok választani.
– Dehogynem tudsz. Csak gyáva vagy hozzá.
Judit elment. Nem örökre – egy barátnőjéhez költözött át ideiglenesen. Balázs üzenetekkel árasztotta el, hívta, bizonygatta az ártatlanságát. Végül fotót küldött: a kereset visszavonásáról szóló nyilatkozat. Bírósági pecsét, aláírás, dátum – formailag minden hibátlan volt.
Judit visszajött. Balázs szemeteszsákkal az egyik, virágcsokorral a másik kezében várta.
– Megmondtam anyámnak: még egy ilyen húzás, és hivatalosan sem leszek a fia. A bíróságnak elküldtem a visszavonást. Ha akarod, megmutatom.
– Fölösleges. Elhiszem.
– Tényleg?
– Nem. De fáradt vagyok. Egyelőre fogadjuk el úgy, hogy „hiszek neked”.
Megölelték egymást. Nem volt benne pátosz, szavak se nagyon: úgy kapaszkodtak egymásba, mint akiknek már nincs mit mondaniuk, csak még nem engedik el teljesen a másikat.
Három nappal később Judit úgy döntött, rendet rak a fiókok mélyén. Kezébe akadt Balázs pénztárcája. Véletlenül. Ahogy az ilyen dolgok „véletlenül” szoktak történni.
Odabent ott feküdt az eredeti kereset. Aláírva, a bíróság átvételét igazoló bélyegzővel, dátummal – jóval azelőtt, hogy ők ketten elkezdték volna ezt a nagy „őszinte beszélgetés” című fejezetet.
Nem vont vissza semmit. Nem intézett el semmit. Csak megint hazudott. Ugyanolyan könnyedén, ahogy régen azt mondta: „csak feltartottak”, „egy kortyot sem ittam”, meg hogy „ő jött utánam”.
Az asztalon felejtett telefon kijelzőjén új üzenet villogott: „Anya, nyugi. Fogalma sincs semmiről. Innen már én elintézem. Csak most egy darabig ne szólj bele.”
Judit lenyomta a telefon kikapcsológombját. Utána a vízforralót kapcsolta le. Majd a folyosó villanyát. Összepakolta az iratait.
És elment ajtót venni. Olyat, amelyen csak egy zár van. Egy kulcsra. Az övére.
Hétfőre már be is szereltette az új bejárati ajtót. Sokáig válogatott – a bemutatóteremben a tanácsadó szó szerint beleizzadt a válogatós kérdéseibe. Végül egy tömör, fekete ajtót választott, olyan zárszerkezettel, amelyben három acélretesz csúszik egyszerre a helyére. A szerelő, miközben a helyére illesztette, félmosollyal jegyezte meg:
– Na, ezzel már a rokonság elől is el lehet barikádozni magát.
Judit nem nevetett. Csak bólintott.
– Pontosan erre szolgál.