A hófehér ruha, a fátyol, a lepusztult anyakönyvi hivatal előtt röptére engedett galambok – mindez valahogy elment mellette, anélkül, hogy igazán megérintette volna. Fiatalon egészen másra vágyott: egy saját zugra. Nem csipkefüggönyökkel és tolóajtós szekrénnyel telezsúfolt családi fészekre, nem a közös lakás fülledt melegére, hanem egy helyre, ahol senki nem jár a sarkában. Ahol az erkélyről az eget látni, nem a szomszéd konyhaablakát. Ahol a csótányok, ha vannak is, tisztességgel a szegélyléc mögött maradnak. És a kulcs – csak az övé.
Harminckét éves korára Judit Szabó feladta a régi álmodozást.
Előhúzta a matrac alá rejtett félretett pénzt, a bankból kiváltott két biztosítást, és kigyomlálta a fejéből az utolsó kételyeket is. Vett egy apró egyszobás lakást egy ötszintes panelben. Betonfalak, amelyeken nem szűrődik át a szomszéd veszekedése, metró közel, bolt a túloldalon; a vízvezeték ugyan igencsak ramaty állapotban volt, de a keze ügyes, és nem ijed meg egy csavarkulcstól. Már másnap egy vidám, kacsás zuhanyfüggöny lógott a fürdőben.
– Na most kezdek el úgy élni, mint egy rendes ember – mondta magának, és az ablakpárkányra tett egy ibolyát. Igazit, nem műanyag csodát.
A második hónap végére megjelent rajta a levéltetű. A harmadikra – Balázs Fekete.
Úgy jött, mint a huzat: észrevétlenül osont be az életébe, de egy pillanat alatt megváltoztatta a lakás hőmérsékletét. Negyvenéves mérnök volt, halk szavú, udvarias, egyetlen agyonhasznált táskával és egy öreg „tízes” kocsikulcsával. A szemében valami, ami leginkább reményhez hasonlított.
– Minden másképp lesz – mondogatta. Neki is. Meg annak a macskának is, akit végül soha nem vettek meg.
Rajongva hangoztatta, hogy mennyire önálló és mennyire nem hisztis, és láthatóan ez teljesen elbűvölte. Csak éppen azt nem értette, hogy az önállósága nem temperamentum kérdése. Hanem reflex.
Mint hogy pont nyolc húszkor tölti ki a kávét.
Mint hogy vacsora után azonnal elmosogat és kiöblíti a mosogatót.
Mint hogy a fontos iratokat egy „SOHA NE NYÚLJ HOZZÁ” feliratú dossziéban tartja.
Az elején minden gyanúsan idillinek tűnt.
Aztán megérkezett Magdolna Tóth.
– Ugyan, csak pár nap! – jelentette be vidám csatakiáltással, miközben két hatalmas „Magnum” szatyrot vonszolt maga mögött. – Csak megnézem, hogyan éltek itt. Nem hagytátok lepusztulni, nem lett disznóól a lakásból?
Judit Szabó elmosolyodott. Akkor még nem sejtette, hogy a „pár nap” nem időtartam, hanem stresszteszt.
Magdolna Tóth-ot maga Balázs Fekete hívta.
– Kicsit nálunk lesz, környezetváltozás, kipihenheti a falut – motyogta mentegetőzve, mint akit rajtakaptak valamin.
A szobabicikli kivonult a folyosóra. A száradó ruhák a konyhába költöztek. Az anyja pedig abba a szobába, ahová Judit valaha könyvespolcot álmodott.
– A tűzhelyet is ideje lenne lecserélni – jegyezte meg Magdolna Tóth, miközben kanállal beletúrt a fazék tartalmába. – Ez mi? Lencse? Miért ilyen híg?
– Ez krémleves – felelte nyugodtan Judit, és töltött magának egy csésze kávét.
– Én meg azt mondom, hogy egy jó kis káposztalevesnél nincs jobb orvosság a búskomorságra. Gondold át, kislányom: egy férfinak rendes étel kell.
– Nem vagyok kislány. És ő maga dönti el, mit eszik.
– Jaj, ne kezdjük már…
Balázs Fekete kettejük között ült, mint egy túsz, és olyan elmélyülten piszkálta a villájával az ételt, mintha menekülőutat keresne a tányér alján.
Este Judit lefeküdt, és sokáig bámulta a plafont.
– Figyelj, valami határidőt jó lenne megbeszélni. Értem én, anyukád, meg az egészsége. De én itt élek. Ez az én otthonom. Szükségem van csendre.
– Judit Szabó, hát nem örökre jött. Ne légy már ilyen, jó? Anyu alapvetően jószívű, csak a nyelve… az kicsit éles. Ő nem rosszindulatból csinálja.
– Kivágta a folyosóra a kis szőnyegemet. Azt mondta, hónalj-szaga van. És te szerinted ez nem beavatkozás?
– Lehet, hogy útban volt neki…
– Vagy talán egyszerűen félsz megmondani neki az igazat?
Elhallgatott. Hosszan bámulta a telefonját, mintha ott lenne egy gomb „anyát törölni” felirattal.
Másnap reggel Magdolna Tóth előhúzott egy borítékot a táskájából.
– Tessék. Fénymásolatok. Csak hogy tisztában legyél a dolgokkal. Mert te, Judit Szabó, úgy látom, nem nagyon vagy képben: házassággal a lakás már közös. A fele az övé. És így, rajta keresztül, az enyém is.
Judit lassan felemelte rá a tekintetét.
– Maga ezt most komolyan mondja?
– Ugyan miért ne? Nehogy túlságosan elbízd magad.
Balázs idegesen fészkelődött a széken.
– Anya, légy szíves… Ez már sok.
– Te pedig egy papucs vagy! Én neveltelek fel, én védtelek meg az előző feleségeidtől, és most már egy árva szóval sem mersz ellentmondani az anyádnak!
– És most is azt próbálod elérni, hogy megint pelenkát húzzak! – robbant ki belőle hirtelen.
Judit sok nap után először érezte: na, most látja maga előtt azt a férfit, akire vár. Késve ugyan, de megérkezett.
Magdolna Tóth csomagjai már az ajtó mellett sorakoztak. A lakásban fasírt és gyógyszerszag keveredett.
– Csak vigyázz, Judit Szabó… még a végén ő hajít ki téged innen. Én legalább megszültem.
– Én legalább nem pályázom más tulajdonára – felelte Judit higgadtan.
Az ajtó nagyot csattant. A folyosói tükör beleremegett.
Balázs úgy támaszkodott a falnak, mintha odaszegezték volna.
– Ne haragudj.
Judit átölelte. Röviden, szinte jelzésértékűen. Aztán hátrébb lépett, és szinte suttogva mondta:
– Vegyél már végre magadnak egy fogkefét. Belefáradtam, hogy még ezen is osztoznunk kell.
Balázs felnevetett.
– Vagy inkább egyszerűen kijelentkezem innen?
– Egyelőre nem – felelte. – De mostantól legalább tudod, meddig tart a saját területed.
Az ablakban az ibolya a nap felé billent, mintha meghallotta volna.
Amióta Magdolna Tóth látványos sértődöttséggel, ajtóban tartott drámai szünettel távozott a lakásból, pontosan huszonegy nap telt el. Judit számon tartotta, bár magának sem merte bevallani. A huszonkettediken vett egy új fogast az előszobába, lemosta kívülről az ablakokat, és minden nosztalgia nélkül a kukába dobta a satnya ibolyát.
A reggel úgy indult, mint máskor. Judit a konyhában ült, mezítláb, az elnyűtt köntösében, előtte tányéron a még langyos palacsinták. A függönyön átszűrődő napfény aranysávot húzott végig az asztalon. Egyszer csak rádöbbent: senki nem liheg a nyakába. Nem úszik a levegő a zsíros rosszallás szagától, nem kíséri a sütést savanyú megjegyzés a technikájáról. Nincsenek „Bezzeg nálunk a faluban…”, nincsenek félig kimondott, burkolt fenyegetésként csengő mondatok.
Csend.