Gabriella Farkas egy pillanatra félrefordította a fejét, és Katalin Nagy ekkor látta meg benne azt, ami eddig el volt rejtve: nem a keménységet, hanem a fáradtságot. Egyszerű, emberi kimerültséget.
– Én… – az anyósa elakadt – …én aggódom érted, Benedek Jakab. Mindig hátrébb húzódtál, amikor meg kellett szólalni. Féltem, hogy most is csendben maradsz. Aztán majd kiderül, hogy titeket vertek át.
Katalin ebben nem vádat hallott, hanem félelmet.
És ez a félelem mintha kifújta volna belőle a haragja egy részét.
– Értem – válaszolta halkabban. – De ha valami nem világos, azt normálisan is meg lehet kérdezni. Célzások nélkül. Gyanakvás nélkül. És főleg nem úgy, hogy este berontunk valaki lakásába.
Csönd lett. Csak a vízforraló zúgott, ahogy lassan felforrt benne a víz.
Gabriella Farkas lassan bólintott.
– Rendben. Legyen úgy: átnézem a papírokat. Ha minden tiszta… akkor lezárom magamban ezt az egészet. És nem fogok beleszólni.
Kis szünet után hozzátette:
– Kulcsok nélkül.
Katalin alig észrevehetően, de megkönnyebbülten sóhajtott fel.
Benedek Jakab kihúzta magát.
– Köszönöm, anya.
Halkan beszélt, de most először volt biztos a hangja.
És ez számított a legtöbbet.
Fél órával később
Az iratok szétterítve hevertek az asztalon. Az anyósa gondosan, figyelmesen lapozta őket végig. Nem morgott, nem szúrt oda félmondatokkal.
Néha kérdezett valamit – mindig tárgyszerűen. Katalin nyugodtan felelt.
Amikor végzett, összecsukta a dossziét.
– Minden rendben – mondta végül. – És… tévedtem.
Nem úgy hangzott, mint egy vereség beismerése. Inkább úgy, mint egy nehezen kimondott mondat valakitől, aki egész életében uralni akarta a helyzeteket, és most tanulja elengedni őket.
– Köszönöm – felelte halkan Katalin.
Gabriella Farkas felnézett rá.
– Látom, hogy Benedek Jakab melletted jobban van. És ha ti a saját otthonotokat akarjátok felépíteni… nekem nem illik az ajtóban útban állni.
Pillanatnyi csönd.
– Bocsássatok meg, amiért ilyen nyersen jöttem.
Katalin most először mosolygott rá igazán – kicsit bizonytalanul, de őszintén.
– Békesség.
Kezet fogtak. Kissé ügyetlenül, de tiszta szívvel.
Amikor becsukódott mögötte az ajtó
Benedek Jakab odalépett Katalinhoz, átkarolta a vállát. A nő most nem húzódott el.
– Köszönöm – mondta. – Hogy nem robbantál. Hogy kibírtad.
– Mindketten kibírtuk – javította ki.
Ő a homlokát Katalin halántékához támasztotta.
– Tényleg azt szeretném, hogy ebben a lakásban te legyél az otthon ura. Egyetlenként. És hogy itt nyugalom legyen. Kettőnknek.
Katalin elmosolyodott.
– Akkor kezdjük a vacsorával. És azzal a rengeteg dobozzal, amit még mindig nem pakoltunk ki.
Benedek Jakab felnevetett.
– Benne vagyok.
És mintha ezzel a nevetéssel együtt minden könnyebb lett volna: a levegő melegebbnek érződött, a szoba világosabbnak, és ez az új otthon is egy árnyalattal valóságosabbnak tűnt.
VÉGE
Nem hibátlan. Nem tündérmese.
Hanem igaz – mint az az első közös éjszaka, amikor mindketten a veszekedés helyett a beszélgetést választották.