Benedek Jakab kilépett a folyosóra.
– Anya, most tényleg nem alkalmas…
– Dehogynem, éppen most az – vágott közbe az anyósa. – Már korábban is akartam beszélni, de látom, hogy amíg nem ülünk le komolyabban, addig maguktól semmit nem fogtok fel.
Rápillantott Katalin Nagyra.
– Bejöhetek? Vagy mostantól ezt is írásban kell kérelmezni?
Katalin annyira húzódott el az ajtóból, hogy az asszony éppen elférjen mellette – egy centivel sem többet.
A konyha küszöbén megállva Gabriella Farkas lassan végignézett mindenen, mintha revíziót tartana.
– Aha – állapította meg. – Látszik, hogy a felújítás még nincs befejezve. De sebaj. Otthonosságot lehet teremteni.
– Anya – lépett közelebb Benedek Jakab. – Beszéljünk egyenesen. Te nem fogsz itt lakni. Sem te, sem Lili Deák. Erről már volt szó.
– Nem, fiam – fordult felé. – Erről te beszéltél. Én viszont nem egyeztem bele semmibe.
Katalin összeszorította az ajkait.
– Gabriella Farkas, ez a lakás az én tulajdonom. Az én vagyonom. A döntéseket én hozom meg.
– Pontosan erről szerettem volna szót ejteni – hajolt előrébb az anyós. – A te tulajdonodról.
Csend. Egy pillanat. Aztán még egy.
– Úgy hallottam… – folytatta kimérten –, hogy a hagyatéki ügyet feltűnően gyorsan elintézted. Gyanúsan gyorsan. És hogy a papírokat csak futólag nézték át. Szeretnék megbizonyosodni róla, hogy minden szabályosan zajlott. És hogy sem a fiam, sem az ő családja nem esik áldozatául a te… kis titkaidnak.
Katalin torka elszorult.
– Azt akarja ezzel mondani, hogy hamis iratokat csempésztem be az ügybe?
– Nem sugallok semmit – fonta karba a kezét Gabriella. – Én bizonyosságot akarok. Végül is az én vérem fog ezen a négyzetméteren élni. Nem kívánom, hogy egy év múlva kidobjanak benneteket innen, mert előkerül valami „valódi örökös”.
Katalin tenyerével az asztalra csapott.
– Ez már mindennek a teteje!
A levegő megdermedt, szürkén, nyúlósan.
Benedek Jakab kettejük között álldogált, teljesen zavarban, mintha hirtelen nem tudná, hová tegye magát.
Gabriella úgy támaszkodott a konyhaasztalnak, mintha mindig is ő lett volna a ház ura. Csakhogy most Katalinban már nem a megszokott düh kavargott, hanem valami más: hideg, higgadt eltökéltség. Fémes nyugalom.
– Rendben – szólalt meg halkan. – Tegyük akkor tisztába. Minden irat szabályosan készült. A lakás az én nevemen van. Ez tény. És hajlandó vagyok mindent megmutatni – de csak nektek ketten, együtt. Hogy utólag senki ne értelmezze félre, és ne lehessen történeteket kiszínezni.
Az anyósa enyhén feljebb emelte az állát.
– Nem gondoltam volna… hogy ilyen könnyen ráállsz.
– Nem „könnyen” egyeztem bele. Azért, mert elegem lett abból, hogy árnyékok vetülnek a falakra – nézett egyenesen a szemébe Katalin. – És szeretném, ha Benedek Jakab nem őrlődne tovább közöttünk.
Benedek olyan mély levegőt vett, mintha csak most döbbent volna rá, mennyire feszült valójában.
– Anya – lépett ismét közelebb. – Senki nem tekint téged ellenségnek. De tényleg szükségem van rá, hogy tiszteletben tartsd a határaimat. A mi határainkat.