– Mondtam már neked.
– Mondtad. Csakhogy a szavak az egyik dolog. Amikor tényleg lépni kellene – akkor megijedsz tőlük.
A férfi homloka összerándult.
– Ez így nem igazságos.
– Viszont őszinte.
Katalin Nagy az ablakhoz lépett. A következő széllökés nekicsapta az üveget. Odalent kavargott a hó, néhány kósza gyalogos húzta össze magán a kabátot és a sálat, az autók pedig nehézkesen vánszorogtak a latyakos úton.
A lakásban sok volt a tér, levegőhöz jutott az ember. Katalin Nagy mégis úgy érezte, mintha a mellkasában már egyetlen rendes levegővételnek sem jutna hely.
– És most mi lesz? – szólalt meg végül Benedek Jakab.
– Most? – elmosolyodott, de ebben nem volt vidámság. – Most az van, hogy édesanyád úgy döntött: ha már ekkora ez a lakás, akkor mi szépen „élhetünk itt mind egy nagy boldog családban”. Én pedig útban vagyok. Szó szerint a szemembe mondta, hogy túl sokat képzelek magamról egy magára maradt, támasz nélküli árva létére.
Benedek Jakab arca eltorzult, mintha savanyút kóstolt volna.
– Én már rég lezártam volna ezt az egészet, ha te… hát… egy kicsit kedvesebben állnál hozzá.
– Kedvesebben? – Katalin Nagy lassan felé fordult. – Benedek, harmincéves vagyok. Húszéves korom óta dolgozom. Senki nem fogta a kezem, magam kapaszkodtam fel. Nem akarom, hogy bárki bejöjjön ide, és belepofázzon az életembe. Semmi nem kötelez rá, hogy kedves legyek egy olyan emberhez, aki semmibe vesz.
A férfi lesütötte a szemét.
– Beszélek vele.
– Mikor? – karba fonta a kezét. – Most azonnal?
Újra csönd lett.
Mindig így zajlott. Először hezitál. Utána vár „jobb pillanatra”. Aztán halogatja. És csak akkor mozdul, amikor már ég a ház.
Elege lett ebből.
Mégis, valami makacs remény szikrája még élt benne – hogy talán ezúttal magától lépi meg, amit meg kell.
Benedek Jakab közelebb lépett.
– Katalin… Ne csináljuk már ezt. Itt fogunk élni, együtt. Próbáljuk meg legalább az első éjszakát veszekedés nélkül, jó?
Pár másodpercig némán nézte.
Aztán hirtelen megérezte: ha most enged, holnap már bőröndök fognak dörömbölni ezen az ajtón.
– Nem, Benedek. Pont az első éjszakán kell tisztázni mindent.
Elfordult tőle, odalépett a tűzhelyhez, feltette a vízforralót. A konyhában nyirkos, dohos levegő ült. A fűtéscsövek morgolódva, buborékolva zúgtak, mintha ők sem lennének megelégedve a helyzettel.
– Rendben, – szólalt meg végül a férfi. – Felhívom anyát. Ma. Megmondom neki, hogy többé ne állítson be csak úgy, előzetes szólás nélkül. És hogy itt nem fog lakni.
Nem hitt neki. De nem vitatkozott.
– Köszönöm, – csak ennyit suttogott. – Ez bőven elég.
Még el sem jutott odáig, hogy beüsse a számot, amikor hosszan, követelőzően megszólalt a csengő.
Összenéztek.
Katalin azonnal tudta, ki áll a túloldalon.
Benedek úgy fújta ki a levegőt, mintha már előre érezné, hogy ennek az estének nem lesz békés vége.
Ő indult el először az ajtó felé.
Kinyitotta.
A küszöbön Gabriella Farkas állt.
Nem mosolygott. Nem volt nála csomag. De az arckifejezése olyan feszült volt, hogy Katalin mellkasa azonnal görcsbe rántult.
– Jó estét, gyerekek, – szólalt meg hűvös, kimért hangon. – Nem maradok sokáig. Csak néhány dolgot szeretnék tisztázni.