– Te magad is érzed, hogy ez már durván túl van a határon? – Benedek Jakab hangja olyan élesen csattant, hogy Katalin Nagy összerezzent, mintha valaki ököllel ment volna neki az ablaknak.
– Túl a határon? – letette a szatyrot a földre, a térde hirtelen elgyengült. – Egy órája a saját anyád vágta a fejemhez, hogy hozomány nélkül tolakodtam bele az életedbe. Én léptem át a határt?
– Kati, ne fújd ezt ekkorára… Csak…
– Csak? – Katalin tompán felnevetett. – Majdnem ott tartott, hogy követelte tőlem a tartalék kulcsokat a lakáshoz. És kijelentette, hogy a háztartás felügyelete az ő „természetes joga”. Benedek, egyáltalán felfogod, mi történik?
Nem válaszolt. Az új lakás előszobájában állt, a vállával nekidőlve az ajtófélfának, mintha azon múlna, hogy nem szakad a nyakába a plafon. Katalin figyelte, és először érezte úgy: nem tartja meg. Nem fogja közé és az anyja közé állítani magát.
Odakint december nyújtózott. Régi bérház ötödik emelete valahol a belvárosban, félhomályos, szürke utca, odalent lomha pelyhekben hullott a hó, épp olyan nagy darabokban, mint a régi képeslapokon.
A lakás még mindig festék- és porillatú volt. Kartondobozok hevertek szanaszét, a bútorok félig összeszerelve. Az egész helyiség befejezetlennek, ideiglenesnek tűnt – éppúgy, mint az a törékeny béke, amelyik eddig köztük lebegett.
Katalin végignézett ezen az egész felforduláson, és már biztosan tudta: ma este nem lesz csend.
– Figyelj – kezdte Benedek –, elmondtam anyának, hogy nem teheti meg, hogy…
– Nem mondtad el. Hebegtél-habogtál. Ott himbálóztál mosolyogva, és hagytad, hogy a saját lakásomban fél órán át kioktasson. Aztán még rá is tettél egy lapáttal azzal, hogy: „Anya, csak szólj, miben tudunk segíteni.” Segíteni? Miben? Hogy bevigye a bőröndjeit?
Benedek mély levegőt vett, mintha előbb össze kéne kaparnia a gondolatait.
– Csak próbáltam elsimítani…
– Én meg élni szeretnék. Normálisan.
A férfi felnézett a feleségére, mintha csak most eszmélt volna rá, mennyire kifárasztotta ez az egész. Katalin orcája lángolt, a szeme dühösen és kimerülten csillogott, az ujjai remegtek.
– Üljünk le egy percre – mondta halkan.
– Felesleges. Állva is el tudom mondani.
Felemelte a szatyrot, és kiment a konyhába. Benedek szorosan a sarkában maradt. A konyhában még csípős hideg volt – a radiátorok alig adtak meleget. Katalin felpakolta a szatyrokat az asztalra, és úgy kapaszkodott a lapjába, mintha attól függne, hogy nem csuklik össze.
– Most költöztünk ide. Most kezdtük el berendezni az életünket. A te anyád pedig máris úgy viselkedik, mintha ez lenne a családi birtoka. Láttad, hogyan járta végig a szobákat? Ahogy „méregette” magának a hálót? Holnapra hivatalosan is elkéri a kulcsot, meglátod.
– Nem fogja elkérni.
– Tényleg így gondolod?
Ismét elhallgatott.
Ez a hallgatás lett az első repedés abban az új életben, amit itt akartak felépíteni.
– Na jó – sóhajtott fel Katalin. – Vegyük sorra. Mit képzelsz, hogyan fogunk itt élni? Úgy, hogy a te anyád szerint a lakás minden négyzetcentije az ő fennhatósága?
– Én… – Benedek tarkóját vakarta. – Veled akarok élni. Ketten. Nélkülük. Ezt ezerszer elmondtam már.