Miért is kellene ezt tűrnie? Miért volna kötelező egész életében cipelnie valaki mást a hátán, aki erre még büszke is?
Ahogy ezen rágódott, egyre világosabban látta: egy házasságban ketten vannak, nem egy cseléd és a gazdája. Nem ő az, akinek szégyenkeznie kéne.
A műszak a szokásos módon telt: egy végtelennek tűnő sor ügyfél, sürgős kérések, váratlan problémák. Alina azonban — vagyis most már Petra — szokatlan nyugalommal végezte a dolgát. A gondolatai máshol jártak, de nem bénították meg, inkább valami furcsa belső erőt adtak.
Délután, amikor végre letelt a munkaidő, Petra kifújta magát, felvette a kabátját és kilépett az utcára. A levegő nedves volt az esőtől, de valahogy tisztábbnak, frissebbnek érezte, mint máskor. Úgy döntött, nem megy rögtön haza: sétált még egy kicsit, hogy rendet tegyen a fejében.
Lassan, lépésről lépésre végiggondolta az elmúlt éveket. Hányszor hallgatta már végig Milán szemrehányásait? Hányszor kért bocsánatot olyasmiért, amihez semmi köze nem volt? Hányszor hitte el, hogy „nem elég jó”, hogy „nem igyekszik eléggé”? És mindezt egy olyan embertől, aki fél éve egyetlen napot sem dolgozott, és akinek az egyetlen „feladata” az volt, hogy a kanapét melegítse?
Ahogy ezek a jelenetek egymás után felbukkantak a fejében, Petra érezte, hogy a mellkasában a szorító érzés lassan enged, és a helyét valami más veszi át. Először nem ismerte fel, mi ez: düh? szomorúság? félelem? Aztán rájött — felszabadultság. Olyan volt, mintha valaki belülről lassan kioldaná a szorosra húzott csomókat.
„Ha el akar válni, váljon” — gondolta váratlan higgadtsággal. — „Nem én könyörögtem neki, hogy vegyen el. Nem én kérem, hogy maradjon. Ha menni akar, az ajtó ott van.”
Amikor hazaért a kis budapesti lakásba, amelyet a saját két kezével, a saját fizetéséből tartott fenn, szinte kézzelfogható volt a csend. Milán nyilvánvalóan még mindig a másik kerületben lakó anyjánál, Ilona Szalainál siratta a sorsát. Petra belépett, levette a cipőjét, és körbenézett. Minden a helyén volt. Nem hevertek szanaszét a sörösdobozok, nem volt koszos edényhalom a mosogatóban, nem harsogott a tévé.
Leült a kanapéra, maga alá húzta a lábát és hallgatózott. Nem hallott mást, csak az utcáról beszűrődő tompa zajokat. Furcsa módon ez a csend nem volt nyomasztó — inkább megnyugtató. Olyan volt, mint amikor egy hosszú, hangos, idegesítő koncert után végre becsukódik az ajtó, és az ember újra hallja a saját gondolatait.
Petra lassan elmosolyodott. Valahol mélyen tudta: amit most érez, az még csak a kezdet. A félelem, amely eddig megbénította, hátráltatta, napról napra fogyott. A helyén pedig egyre határozottabban rajzolódott ki valami más: a vágya, hogy végre a saját életét élje, ne pedig valaki más kényelmének és elvárásainak rendelje alá magát.