– Keress végre valami rendes munkát, különben beadom a válópert! – visította a munkanélküli férj, miközben már fél lábbal az anyjához menekült.
Petra felhúzta a sportdzsekije cipzárját, és kinézett az ablakon. Kint októberi szél kavarta a lehullott leveleket, aranyszínű réteget terítve a járdákra. Fél hét volt, alig harminc perc múlva már az első munkahelyén kellett megjelennie. A második műszak ebéd után várt rá.
A kétszobás panel a hetedik emeleten két éve lett az övék, lakáshitelre. Akkor minden olyan egyszerűnek tűnt: a férje, Milán egy építőipari cégnél dolgozott menedzserként, Petra pedig egy egészségügyi központban ült a recepció mögött adminisztrátorként. Tele voltak tervekkel: felújítás, gyerekek, biztonságos, békés jövő.
Aztán az élet keresztülhúzta a számításaikat. Tavasszal Milán elvesztette az állását. A céget bezárták, az alkalmazottak se végkielégítést, se a ki nem fizetett hónapokra járó bérüket nem látták. Petra akkor mellette állt: megígérte, hogy együtt átvészelik, kibírják valahogy. Esténként plusz munkát vállalt: egy irodaházat takarított.
A hetekből hónapok, a hónapokból félév lett, Milán pedig továbbra sem talált „méltó” állást. Pontosabban: meg sem próbált keresni. Petra reggel elment dolgozni, este pedig ugyanabban a pózban találta a férjét, ahogy otthagyta – a kanapén, a tévé előtt. A lakás közben lassan szemétdombbá változott: a mosatlan edények tornyokban álltak a mosogatóban, morzsaréteg fedte az asztalt, mindenhol szétdobált zoknikba ütközött az ember.
– Milán, legalább a porszívót bekapcsolhattad volna, amíg nem voltam itthon – mondta Petra fásultan, miközben ledobta a táskáját az előszobában.
– Válság van, Petra. Nincs normális meló. Miért menjek raktárba gürizni aprópénzért? – felelte Milán anélkül, hogy elmozdította volna a tekintetét a képernyőről. – Nekem diplomám van, csak mondom.
Petra egy szó nélkül a konyhába ment, és nekilátott rendet rakni. A kezét már szinte állandóan húzta az örökös sikálás, a háta is görcsösen fájt, de a hitel minden hónapban kérlelhetetlenül ketyegte a részleteket. A bankot cseppet sem érdekelték a családi drámák.
Őszre a helyzet tarthatatlanná vált. Milán egyre sűrűbben tett megjegyzéseket, mintha teljesen elfelejtené, ki az, aki ténylegesen pénzt hoz a házhoz.
– Már megint késel – fogadta Petrit mogorva arccal. – Egész nap egyedül dekkolok itt, halálra unom magam. Téged meg csak a munka érdekel.
Petra döbbenetében összecsapta a tenyerét.
– Milán, ezt most komolyan mondod? Én napi tizenkét órát robotolok, csak hogy ne kerüljünk az utcára! Te meg azt hányod a szememre, hogy nem kényeztetlek eléggé?
– Hát hogyne – vont vállat a férfi. – Egy rendes feleség a családdal foglalkozik, nem csak a lóvéval. Például főzhetne rendes vacsorát. Vagy legalább normálisan beszélhetne a férjével.
Petra arcába szaladt a vér. Összehúzta a szemöldökét, oldalra billentette a fejét, mintha próbálná elhinni, amit hall. Tényleg odáig jutottak, hogy Milán őt okolja azért, mert két állásban gürcöl?
– Vacsorát? – kérdezte halkan, de metszően. – És mégis mi akadályoz meg abban, hogy te leszállj arról a kanapéról, és összedobj valamit? Van két kezed, meg egy fejed is, legalábbis elvben.
– Ne kezdd – morgott Milán. – A férfinak és a nőnek mások a kötelességei. Én munkát keresek, az is munka.
– Keresel? – Petra a tévére pillantott, ahol épp focimeccs ment. – És mik az eredmények? Hány önéletrajzot küldtél el ezen a héten? Hány interjún jártál?
Milán elfordult, egyértelműen jelezve, hogy számára a beszélgetés lezárult. Ehhez hasonló jelenet játszódott le szinte minden este. Petra érezte, hogy nemcsak a teste merül ki, hanem a lelke is. Kettőjük helyett kellett helytállnia, utána pakolni, tűrni a szemrehányásait, és még bocsánatot is kérni amiatt, hogy dolgozik.
Az utolsó csepp a pohárban egy csütörtök este volt. Petra fél tizenegy körül ért haza. A lába lüktetett a fájdalomtól, a feje szét akart hasadni az állandó kialvatlanságtól. A konyhában pedig kész katasztrófával szembesült: Milán rántottát próbált sütni magának, de a dolog láthatóan félresiklott. Olaj pöttyözte tele a tűzhelyet, tojáshéjak ropogtak a talpa alatt a padlón, a zsíros serpenyő a mosogatóba volt hajítva a már így is tetemes mosatlan halom tetejére.
– Milán! – kiáltott fel Petra. – Ezt most meg tudnád magyarázni?
A férje rosszkedvű képpel kiballagott a szobából.
– Mi van? Megéheztem, ettem, kész. Holnap majd elmosogatod, nem dől össze a világ.
– Holnap? – Petra döbbenten megállt. – Miért nem ma? Miért nem azonnal, főzés után?
– Mert elfáradtam. Egész nap itt ültem, a jövőnket gondoltam át. Belefájdult a fejem.