– Nézzük meg őszintén, Piroska Barna – szólalt meg csendesen, de hajthatatlanul Ágnes Király. – Ön hívatlanul jött ide. Elfoglalta a nappalit. Átrendezi a bútorokat, turkál más holmijában. A felnőtt fia életét próbálja irányítani. És ezzel a házasságát rombolja szét. Felfogja ezt?
– Én rombolom?! – a anyós annyira felháborodott, hogy levegő után kapkodott. – Ő teszi tönkre! Ő fordította el tőlem a fiamat!
– Krisztina Szabó nem fordított el senkit. Csupán normális életet akar. A férjével. A lányával. A saját lakásukban. És a saját autóját szeretné használni. Ehhez joga van.
– És nekem nincs jogom a fiam segítségére?!
– Dehogynem. Csak nem mindennap. És nem a családja rovására. Gábor Nagy heti egyszer, legfeljebb kétszer segíthet önnek. De nem az a dolga, hogy nap mint nap magát fuvarozza, ahelyett, hogy a lányát vinné. Érzi a különbséget?
Piroska Barna hallgatott, nehezen kapkodva a levegőt.
– Mi lesz, ha meghalok? – szólalt meg hirtelen halkan. – Ha egyedül halok meg a lakásomban, mert a fiam nem jött el? Akkor elégedett lesz?
– Nézze, Piroska Barna – sóhajtott Ágnes Király –, ne éljen vissza ezzel. Senki nem beszélt arról, hogy magára hagyjuk. Csak arról van szó, hogy határokat kell húzni. Gábornak van felesége és lánya. Ők az elsők. Ön pedig az édesanyja, akinek segít, amikor teheti. De nem minden áldott nap.
Az anyós felkapta a bőröndjét.
– Minden világos. Viszontlátásra.
Kiviharzott, úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy az egész lakás beleremegett. Gábor utána vetette magát.
– Anya, várj már!
Krisztina Szabó hallotta, hogy a lépcsőházban beszél hozzá. Izgatott, szinte könyörgő hangon. Aztán újra ajtócsapódás – az anyja elment. Gábor visszajött, megtörten, mintha hirtelen éveket öregedett volna.
Ágnes Király odalépett hozzá, gyengéden a vállára tette a kezét.
– Gábor, most nehéz neked. De helyesen cselekedtél. Életedben először a saját családodat választottad. Nem az anyádat.
Bólintott, de az arcán látszott, hogy belül marcangolja magát.
Panna Oláh kilépett a szobájából, odament az apjához, átölelte.
– Apa, ne emészd magad. Nagyi csak megsértődött. Majd lenyugszik.
Gábor átkarolta a lányát, és Krisztina meglátta, ahogy egy könny végiggördül az arcán.
Aznap senki nem ment dolgozni. Otthon maradtak, csendben. Ágnes szó nélkül ebédet főzött. Krisztina próbált a számítógép előtt dolgozni, de képtelen volt összpontosítani. Gábor a kanapén feküdt, üres tekintettel a plafont bámulta.
Este végül megszólalt.
– Egész életemben attól féltem, hogy megbántom. Amióta apám elment, teljesen elveszett volt. Minden nap sírt. Azt hittem, ha nem segítek neki, végképp egyedül marad. Azt gondoltam, ha egyszer nemet mondok, azt fogja hinni, én is elhagytam.
Krisztina leült mellé.
– Gábor, segíteni neki rendben van. Csak nem irányíthatja a te életedet. Meg a miénket sem.
– Tudom. Most már tényleg értem. Csak félek. Mi van, ha történik vele valami?
– Nem fog – lépett ki a konyhából Ágnes, kezében csészékkel. – Az olyan emberek, mint Piroska Barna, mindenre találnak megoldást. Túlságosan makacs. Megsértődik, kisírja magát, aztán fel fog hívni. Akkor pedig te nyugodtan megbeszélheted vele a feltételeket.
Gábor bólintott.
– Lehet, hogy igazad van.
– Biztos, hogy igazam van.
***
Eltelt egy hét. Piroska Barna nem jelentkezett. Gábor többször próbálta hívni, de kinyomta. Egyszer felvette, szárazon közölte: „Nincs szükségem a segítségedre” – és azonnal bontotta a vonalat.
Gábor komoran járt-kelt. Krisztina látta, mennyire gyötri magát, de nem erőltette a témát. Ágnes három nap múlva hazautazott, búcsúzáskor ennyit mondott a lányának:
– Ügyes voltál. Tarts ki. Rendeződni fog minden.
Lassan újra sínre került az életük. Krisztina vezette az autót, vitte Pannát, járt dolgozni. Gábor tömegközlekedéssel utazott, de már nem panaszkodott. Panna felengedett, megint nevetett – otthon béke volt, feszültség és veszekedések nélkül.
Két héttel az anyós távozása után, egy este Gábor összefutott az utcán az anyja szomszédjával.
– Jaj, Gáborkám! – állította meg az asszony. – Miért nem nézel be az anyukádhoz? Nagyon maga alatt van. Mindenkinek panaszkodik, hogy a meny kiűzte.
Gábor elhúzta a száját.
– Senki sem űzte ki. Ő maga ment el.
– Akkor is. Nehéz neki, egyedül van. Menj el hozzá, legalább nézz rá.
Gábor gondterhelten ért haza. Elmondta Krisztinának.
– Szerinted el kellene mennem hozzá?
Krisztina a szemébe nézett.
– Menj. De az elején tisztázd vele: szívesen segítesz, de nem naponta. Hetente egyszer, hétvégén. És csak akkor, ha ez nem írja felül a mi programunkat.
– Nem fog ebbe belenyugodni.
– Akkor ez már az ő döntése.
Gábor bólintott.
Másnap elvitte az autót az anyjához. Krisztina otthon maradt Pannával, könyvet vett a kezébe, de nem jutott túl pár oldalon. Folyton az járt a fejében, mi lesz, ha az anyós megint nyomást gyakorol Gáborra. Ha megint enged.
Gábor két óra múlva érkezett meg. Fáradtnak látszott, de a tekintete nyugodt volt.
– Na? – kérdezte Krisztina.
– Nehéz volt – roskadt le a kanapéra. – Végigsírta. Azt hajtogatta, hogy elárultam. Hogy téged választottalak helyette.
– Mit mondtál neki?
– Azt, hogy nem választottam senki helyett senkit. Csak normális életet akarok. A feleségemmel. A lányommal. És hogy segítek neki, de nem minden nap. Szombatonként elviszem, ahova kell, de ennél többre nem vagyok hajlandó.
– És ő?
– Tovább sírt. Aztán kijelentette, hogy önző vagyok. Hogy csak magamra gondolok. Nem vitatkoztam. Csak annyit mondtam: anya, ha szükséged van valamire, hívj fel. Szombatonként megyek.
Krisztina átölelte.
– Büszke vagyok rád.
– Attól félek, soha többé nem fog telefonálni.
– Dehogy nem. Amikor megérti, hogy vissza már nem táncolsz a régihez.
És Krisztinának igaza lett.
Újabb hét telt el, amikor Piroska Barna felhívta. A hangja hideg volt, tárgyilagos.
– Gábor, szombaton orvoshoz kell mennem. Azt mondtad, el tudsz vinni.
– El tudlak. Hány órára?
– Tízre.
– Rendben. Akkor érted megyek.
Nem köszönte meg. Csak letette.
Szombaton Gábor elvitte az anyját a rendelőbe, megvárta, majd hazafuvarozta. Dél körül ért haza.
– Milyen volt? – kérdezte Krisztina.
– Végig hallgatott. Aztán amikor a ház előtt kiszállt, annyit mondott, hogy „köszönöm”. Jéghidegen, de azért kimondta.
Krisztina elmosolyodott.
– Ez már valami.
A következő szombaton újra hívta az anyós: gyógyszertárba, boltba kellett menni. Gábor igent mondott. Aztán ismét. Lassan kialakult egy rendszer: hetente egyszer Gábor elintézte vele a dolgait.
Krisztina nem emelt kifogást. Hetente egy alkalom belefért. Nem borította fel az életüket. Tudott előre tervezni, biztos volt benne, hogy az autó a hét többi napján szabad. Panna nem ült otthon egyedül, nem késett a táncról.
Piroska Barna maradt távolságtartó. Csak akkor telefonált, ha fuvarra volt szüksége, vendégségbe nem jött. De a fia segítségét elfogadta. Minden szombaton kurtán odavetett egy „köszönöm”-öt, aztán eltűnt a lépcsőházban.
Gábor ezen rágódott.
– Nem bocsátott meg nekem.
– És nem is fog – felelte nyugodtan Krisztina. – Hozzászokott, hogy ő mozgatja az egész életed. Te pedig elvetted tőle ezt a hatalmat. Ezt nagyon sokáig fogja sérelmezni. Lehet, hogy örökké.
– Akkor mit tegyek?
– Élj tovább. Velünk. Veled meg Pannával. Jól döntöttél, Gábor. Ne kezdj el kételkedni benne.
Átölelte.
– Jobban féltem attól, hogy elveszítelek téged, mint attól, hogy megbántom anyut.
Krisztina elmosolyodott.
– Akkor végre jól állítottad fel a sorrendet.
A következő szombat reggel Panna berohant a konyhába.
– Apa! Figyelj, apa! Ma mehetünk a parkba? Kocsival? Új körhintákat raktak ki, mindenki arról beszél!
Gábor Krisztinára nézett. Krisztina bólintott.
– Persze, hogy mehetünk. Csak előbb elugrom nagyihoz. Utána irány a park.
– Jupi! – Panna ugrálni kezdett örömében.
Gábor elmosolyodott. Olyan felszabadultan, ahogyan nagyon régen nem. Nem bűntudatosan, nem kényszeredetten – egyszerűen, könnyedén.
Krisztina figyelte, és arra gondolt: végre. Végre minket választott. Végre megértette, hogy lehet szeretni az anyját, segíteni is neki, de nem a saját családja árán.
Az autó pedig ott állt a ház előtt. Az ő autójuk. A családi kocsi. Ami már nem az anyós házi taxija volt.
Most Pannát vitte táncra, Krisztinát munkába, és hétvégenként az egész családot a parkba.
Úgy, ahogyan ennek eleve lennie kellett volna.
