A kezem remegett. Legszívesebben üvöltöttem volna. Legszívesebben azonnal kivágtam volna ezt a nőt a lakásból, együtt a bőröndjével. De Panna… A gyereknek nem szabad végignéznie, ahogy a felnőttek egymás torkának esnek.
Este az anyós ott maradt aludni, elfoglalta a nappali kanapéját. Krisztina ruhástul feküdt az ágyra, és hajnalig a plafont bámulta.
A következő három nap kész rémálom volt.
Piroska Barna úgy viselkedett, mintha ő lenne a ház úrnője. Hajnalban kelt, rögtön elfoglalta a konyhát, és mindig valami nagy főzésbe fogott – levesek, kásák. A tűzhelyen folyamatosan rotyogott, sistergett valami. Amikor Krisztina megpróbált reggelit készíteni Pannának, az anyós beállt elé, útban volt, okoskodott.
– Rosszul sütöd a tojást. Vedd lejjebb a lángot.
– Pannának inkább több kását kellene ennie, nem ezeket a szendvicseidet.
– Túl vékonyan öltözteted iskolába, meg fog fázni.
Krisztina összeszorította a fogait, és hallgatott. Panna napról napra csöndesebb, zárkózottabb lett.
A második nap estéjén Krisztina hazaért a munkából, és azt látta, hogy az anyós átrendezte a nappali bútorait.
– Nekem így kényelmesebb – közölte Piroska Barna. – A kanapé rosszul állt az ablaknál, huzat volt.
A harmadik napon benyúlt a konyhaszekrényekbe, elkezdte átpakolni az edényeket.
– Itt nálad kész káosz van. A tányérok összevissza, a lábosok egymás hegyén-hátán.
Krisztina elvesztette a türelmét.
– Piroska Barna, ez az én konyhám. Kérem, ne nyúljon a dolgaimhoz.
Az anyós sértődötten összeszorította a száját.
– Hát jó. Én csak segíteni akartam, de te…
– Nem kértem a segítségét.
Gábor Nagy ezekben a napokban alig járt haza. Korán elment, későn jött. Krisztina pontosan tudta, miért: bujkált. Nem akart az anyja és a felesége közé állni. Mint mindig.
A negyedik napon megérkezett Krisztina anyja, Ágnes Király. Már jó ideje tervezte ezt a hetes látogatást. Belépett, és amikor meglátta Piroska Barnát a konyhában, az arca rezzenéstelen maradt.
– Jó estét, Piroska Barna. Nem számítottam arra, hogy itt találom.
– Hát csak meglátogatom a fiamat – emelte fel az állát az anyós. – Jogom van hozzá.
Ágnes bólintott, levette a kabátját, és bement a lánya szobájába. Becsukta maga mögött az ajtót.
– Mi folyik itt?
Krisztina elmondott mindent. Röviden, de lényegre törően. Ahogy az anya hallgatta, az arca egyre keményebb lett.
– És meddig akar itt maradni?
– Nem tudom.
– És Gábor?
– Hallgat. Elbújik.
Ágnes összeszorította az ajkát.
– Értem. Semmi baj. Majd meglátjuk.
Este mindenki együtt ült az asztalnál: Krisztina, Gábor, Panna és mindkét nagymama. A levegőben szinte tapintható volt a feszültség. Piroska Barna épp arról tartott kiselőadást, hogyan kell helyesen gyereket nevelni. Ágnes némán evett, de a tekintete mindennél beszédesebb volt.
– Pannának többet kellene foglalkoznia a tanulással. Ne csak tánc, hanem rendes lecke is. A maguk helyében én fogadnék egy magántanárt.
– Pannának rendben vannak a jegyei – válaszolta nyugodtan Krisztina.
– A „rendben” az nem jeles. Az én időmben a gyerekek ötösre tanultak.
– Az ön idejében más tantervek voltak.
Piroska megvetően fújt egyet. Ágnes letette a villát.
– Piroska Barna, meddig kíván még itt maradni?
Az anyós felvonta a szemöldökét.
– Ez magát zavarja?
– Igen. Én is a lányomhoz jöttem vendégségbe. Két szobában most már öten laknak, ez finoman szólva furcsa helyzet.
– Én vagyok Gábor anyja. Ez a fiam otthona.
– Ez Krisztina és Gábor közös otthona – nézett rá egyenesen Ágnes. – A lakást ők ketten vették. Ön, ha jól értem, külön lakik. És meghívás nélkül állított be.
– Gábor hívott meg! – csapott az asztalra Piroska, és a fiához fordult. – Mondd meg, igaz, Gábor Nagy?
Gábor a tányérjába bámult, nem szólalt meg.
– Gábor!
– Anya… én nem hívtalak… Magadtól jöttél…
Piroska elsápadt.
– Hogy mered ezt mondani?
– Anya, hát így volt…
– Szóval ez van! – pattant fel az asztaltól. – Mindenki ellenem van! Rendben! Értettem!
Kiviharzott a nappaliba, és bevágta maga mögött az ajtót. Panna rémülten nézett a szüleire.
– Kimehetek a szobámba?
Krisztina bólintott. Amikor a kislány elment, Ágnes a vejére nézett.
– Gábor, felfogod, mi zajlik itt?
Csönd.
– Az anyád szépen lassan szétveri a családotokat. Miatta Krisztina naponta több ezer forintot hagy ott a taxinál, mert te mindig neki adod az autót. Most meg már ide is beköltözött, átrendezi a lakást, belekotnyeleskedik a konyhába. Látod ezt?
– Látom – felelte halkan Gábor. – De hát egyedül van…
– Egyedül – ismételte Ágnes. – És Krisztina? Ő talán nem? Neki nincsenek gondjai, munkája, kötelezettségei? Nincs gyereke, akiről gondoskodnia kell? Gábor, ha most nem húzol határt, el fogtok válni. Csak idő kérdése.
Gábor elsápadt.
– Nem válunk el…
– De, el fogtok. Mert Krisztina a végét járja. Látom rajta. Még tartja magát, de már az utolsó tartalékait éli fel. És amikor ez elfogy, egyszerűen elmegy. Pannával együtt. Te pedig majd élhetsz anyukáddal kettesben a szervizedben.
Csend telepedett az asztalra.
Gábor a fejét fogta, mintha fájna.
– Fogalmam sincs, mit tegyek.
– Dehogy nincs – állt fel Ágnes. – Csak félsz. Mindig is féltél neki nemet mondani. De most választanod kell: anyád, vagy a családod. Köztes megoldás nincs.
Bement a szobába. Krisztina és Gábor kettesben maradtak az asztalnál.
– Igaza van? – kérdezte halkan Gábor.
Krisztina ránézett.
– Igen.
– Te tényleg elmennél?
– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy nagyon elfáradtam, Gábor. Borzasztóan.
Bólintott. Aztán felállt, és kiment a konyhából. Krisztina egyedül maradt.
***
Másnap reggel a konyhából beszűrődő zajokra ébredt. Gyorsan felöltözött, kiment – és döbbenten megtorpant.
Piroska Barna a táskájában turkált, amely a széken hevert. A kezében az autó kulcsai voltak.
– Mit csinál?
Az anyós összerezzent, hátranézett. Az arca szemernyit sem tükrözött bűntudatot, csak gátlástalanságot.
– Le kell ugranom a boltba. Elvittem a kulcsokat, egy pillanat az egész.
– Tegye vissza. Azonnal.
– Ne idegeskedj már annyira. Nem elrabolom, csak elugrom vásárolni…
– Ez az én autóm! – lépett közelebb Krisztina, és kirántotta a kulcsot az ujjai közül. – Az enyém! Nincs joga hozzányúlni!
– Hogyhogy nincs? Én vagyok Gábor anyja! Ez családi kocsi!
– Családi – a mi családunknak! Nekem, Gábornak és Pannának! Nem magának!
– Én is a család része vagyok!
– Nem – Krisztina halkan, de kíméletlenül kemény hangon beszélt. – Maga külön él. Saját otthona, saját élete van. Semmi joga beleavatkozni a miénkbe.
Piroska fuldoklásszerűen felszisszent.
– Hogy beszélsz velem?! Gábor Nagy!!!
Gábor álmosan, kócosan rohant ki a hálóból.
– Mi történt?
– A feleséged kidob engem! – vetette magát rá az anyja. – Még a boltba sem enged lemenni! Csak egy kis bevásárlás lett volna!
– Belenyúlt a táskámba, és engedély nélkül elvette a kulcsot! – fordult Krisztina a férje felé. – Gábor, ez már tényleg sok!
Gábor két tűz között állt, sápadtan. Kinyitotta a száját, aztán becsukta.
– Anya, tényleg nem kellett volna…
– Hogy mersz így beszélni velem?! – húzódott hátra Piroska, kezét a mellkasához szorítva. – Te az ő pártjára állsz?!
– Csak… anya, ez nem a te autód…
– Na, így állunk! – kapta fel a táskáját az anyós. – Maradjatok csak itt! Nekem már egyikőtökre sincs szükségem! Sem rád, sem a feleségedre, sem a lányodra!
Odaugrott a bőröndhöz, és kapkodva belegyömöszölte a ruháit. Gábor próbálta megállítani.
– Anya, várj már…
– Hagyj! Egy percig sem maradok tovább ebben a házban! Itt csak megaláznak! Csak ordítanak velem!
Ágnes kilépett a szobából, végignézett a jeleneten, majd higgadtan megszólalt:
– Piroska Barna, senki nem kiabált magával. Krisztina csupán kimondta a tényt: engedély nélkül vett el idegen holmit. Ezt lopásnak hívják.
Az anyós megmerevedett, ránézett.
– Tessék?
– Belenyúlt egy más tulajdonában lévő táskába, és elvitt onnan egy tárgyat. Engedély nélkül. Ez jogilag lopásnak minősül.
– Hogy meri ezt mondani?
– Csupán nevén nevezem a dolgokat – vont vállat Ágnes.