Ugyanazon az éjszakán Krisztina hajnali háromig forgolódott. Feküdt, számolt, emlékezett, újra meg újra végigpörgette magában a történéseket.
Az autót tavaly ősszel vették. Hosszú hetekig jártak a szalonokat, nézegették a hirdetéseket, alkudoztak. Gábor Nagy valami nagyobbat, terebélyesebbet akart, Krisztina viszont ragaszkodott egy takarékos, megbízható modellhez. Végül egy Kia Rio mellett kötöttek ki. Nem volt valami nagy luxus, de városi közlekedésre pont megfelelt.
Amikor aláírták a szerződést, Gábor akkor mondta:
– Na, most már mi is normális emberek vagyunk. Van saját kocsink, mehetünk, amerre akarunk. Panna Oláhot is könnyebb lesz vinni-hozni, meg nyáron kiugrunk a telekre.
Krisztina akkor még mosolygott. Örült. Azt hitte, ettől könnyebb lesz az életük.
Csakhogy bonyolultabbá vált.
Először Piroska Barna két héttel a vásárlás után kérte meg őket, hogy vigyék el a rendelőbe, időpontja volt kontrollvizsgálatra. Gábor természetesen azonnal igent mondott. Krisztinának eszébe sem jutott tiltakozni – anyós az anyós, segíteni kell, kész.
Aztán Piroska újra kért egy fuvart. Majd még egyet. Szép lassan ebből lett a megszokott rend. Az utolsó három hónap pedig kész rémálom volt: Piroska Barna szinte mindennap hívta Gábort.
– Gáborkám, el kéne ugranom a gyógyszertárba.
– Gáborkám, a barátnőm születésnapot ünnepel, elviszel?
– Gáborkám, be kell vásárolni, menjünk el a boltba.
És Gábor minden alkalommal gondolkodás nélkül ráállt. Mintha nem lenne felesége. Mintha nem lenne gyereke. Mintha nem lenne saját élete.
Másnap reggel Krisztina borús arccal, de határozott elhatározással ébredt. Odament ahhoz a kis szekrényhez, ahol Gábor a pótkulcsot tartotta, kivette, és a táskájába csúsztatta.
Gábor semmit sem vett észre – már öltözött, készülődött a munkába.
– Ma én megyek kocsival – közölte vele Krisztina.
A férfi hátrafordult, meglepetten nézett rá.
– Tessék? És én?
– Te pedig mész busszal. Vagy a kisbusszal. Pont úgy, ahogy én járok minden áldott nap.
– Krisz, nekem a város másik végére kell mennem…
– Nekem is. Minden nap. Csak te erről valahogy megfeledkezel.
Felkapta a táskáját, és választ sem várva kilépett az ajtón. A szíve úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasából – a düh, a közelgő esti veszekedéstől való félelem és a furcsa megkönnyebbülés egyszerre dolgozott benne. Elege lett. Elege volt abból, hogy mindig meghátrál.
Hónapoknyi zsúfolt kisbuszozás után újra a saját autóját vezetni különös érzés volt. Szinte idegen. Bekapcsolta a rádiót, lehúzta az ablakot. A szél belekapott a hajába, és hosszú idő óta először érzett valami halvány szabadságérzethez hasonlót.
Pannát elvitte az iskolába, a munkahelyére pontosan érkezett. Irén Balogh az ablakból észrevette, ahogy leparkol, és nagy mosollyal várta.
– Nahát! Kocsival jössz! Rászántad magad?
– Rászántam – húzta el a száját Krisztina. – Majd meglátjuk, mi lesz estére.
Este pontosan az történt, amire számított.
Gábor fáradtan, komor arccal esett be. Egyenesen a konyhába ment, lehuppant a székre.
– Miért vetted el a kulcsot?
– Azért, mert az az autó az enyém is. És nekem is szükségem van rá.
– Nekem ugyanúgy kell! Én azzal járok dolgozni!
– És én talán nem munkába járok? – Krisztina a tűzhely mellett állt, tésztát kevergetett. Hangja higgadt volt, de kemény. – Gábor, egyáltalán felfogod, mi zajlik? Három hónapja tömegközlekedem, miközben a kocsi a te anyádat fuvarozza. Minden áldott nap. Elég volt.
– De hát nem minden nap…
– Minden nap! – fordult felé. – Fel sem tűnik neked! Napi tízszer csörög rád! Hol ide kell neki menni, hol oda! Neked pedig lenne elég saját dolgod is!
Gábor hallgatott. Aztán halkan annyit mondott:
– Jó. Beszélek vele.
– Ezt már vagy tízszer megígérted.
– Na de most tényleg beszélni fogok vele.
Krisztina nem válaszolt. Visszafordult a tűzhelyhez. A beszélgetés lezárult.
Három nap csendben telt. Krisztina vezette az autót, Gábor busszal járt. Nem szólt semmit, de látszott rajta, hogy forr magában. A negyedik nap estéjén megszólalt a csengő.
Az ajtóban Piroska Barna állt, nagy szatyorral a kezében. Kisminkelve, új blúzban, mosolyogva.
– Itthon van a Gáborkám? – csiripelte, és már lépett is be az előszobába, meg sem várva, hogy beinvitálják.
Krisztina félreállt az útjából, szó nélkül. Az anyós bevonult a konyhába, a szatyrot letette az asztalra.
– Hoztam nektek egy kis ennivalót. Húsos meg almás piték. Panna szereti, nem?
Gábor előkerült a szobából, és felderült az arca.
– Anyu! Gyere, ülj le!
Piroska letelepedett, végigmérte a konyhát, mintha ellenőrizné, minden rendben van‑e. Aztán a fiához fordult:
– Gáborkám, figyelj csak, holnap el kéne vinni Orsolya Rácz szülinapjára. Elfuvaroznál?
Krisztina a hűtő mellett dermedten megállt.
Gábor elbizonytalanodva hallgatott el.
– Anyu, hát… nem is tudom…
– Mit nem tudsz? – húzta fel a szemöldökét Piroska. – Orsolya a barátnőm, megsértődik, ha nem megyek el. Buszra meg nem ülök, nehéz már, fájnak a lábaim.
– Piroska Barna – szólalt meg Krisztina, már nem bírta tovább –, Gábornak holnap Pannát kell vinnie táncra.
Az anyós felé fordult, az arcán leereszkedő mosollyal.
– Na és? Előbb engem elvisz, aztán Pannát. Egy óra az egész.
– Vagy elvihetem én is Pannát – folytatta Krisztina, igyekezve, hogy a hangja egyenletes maradjon. – A saját autómmal.
– Miféle sajátoddal? – ráncolta össze a homlokát Piroska. – Az a Gábor kocsija.
– Ez egy közös családi autó. Amit Gáborral együtt vettünk.
– Ő is beletette a pénzét, ha nem tudnád – húzta ki magát Piroska. – Úgyhogy joga van használni. Meg engem is vihet vele, ha akar.
Krisztina érezte, ahogy benne elpattan valami. Az a vékony kis türelemfonal, amelyen hónapok óta egyensúlyozott.
– Piroska Barna, én ötszázezer forintot fizettem be erre az autóra. Gábor háromszázat. Ez több mint a saját megtakarításaim fele. A kocsit magunknak vettük – nekem, Gábornak és Pannának. Nem pedig arra, hogy önt fuvarozzuk vele naphosszat.
Piroska felpattant. Az arca lángolt.
– Hogy mersz így beszélni?! Én Gábor anyja vagyok! Ez az én családom!
– Az ön családja – az ön maga – mondta felállva Krisztina is. – A mi családunk pedig én, Gábor és Panna. És nincs joga a mi dolgaink fölött rendelkezni!
– Gábor! – fordult a fiához Piroska, aki sápadtan, zavartan ült a széken. – Hallod, miket vág a fejemhez a feleséged?!
Gábor hallgatott. Kinyitotta a száját, aztán visszacsukta. Végül halkan kinyögte:
– Anyu… Krisznek igaza van…
– Tessék?!
– Az autó tényleg főleg Panna miatt kellene…
Piroska felkapta a táskáját.
– Úgy? Hát akkor maradj csak a feleségeddel! Nekem többé nem vagy a fiam!
Kirohant a lakásból, úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegett a fal. Krisztina és Gábor némán maradtak a konyhában. A szobából Panna kukkantott ki, sírástól vörös szemmel.
– Anya, apa… mi történt?
Krisztina odalépett hozzá, átölelte.
– Semmi baj, kicsim. Minden rendben lesz.
Belül azonban pontosan tudta, hogy semmi sincs rendben.
***
Két napig Piroska nem hívta a fiát. Gábor sötétebb felhőt hordott az arcán, mint az őszi ég, vádoló pillantásokat vetett Krisztinára, de hangosan nem tett szemrehányást. Krisztina úgy tett, mintha nem venné észre. Vezetett, vitte Pannát, dolgozott. Igyekezett nem belegondolni, mi foroghat Gábor fejében.
A harmadik nap este, amikor Pannával visszaértek a táncról, a lakásban már égett a villany. A konyhaasztalnál Gábor ült, mellette pedig Piroska Barna. Egy bőrönddel.
Krisztina az ajtóban megállt.
– Ez most micsoda?
Az anyós felnézett rá, a szeme vörösre sírva.
– Hát tessék. Eljöttem a fiamhoz. Ha már útban vagyok, ha már felesleges vagyok, akkor legalább leszek itt vele egy kicsit. Így legalább nem kell autóval cipelnem magam.
– Anyu, ugyan már, ne csináld… – kezdte volna Gábor.
– De igen! – remegett meg Piroska hangja. – Beteg vagyok, egyedül vagyok. Mindenki elhagyott. Az apád otthagyott, most te is elküldesz. Jól van, elleszek itt, amíg nem találnak nekem valami lakhatást…
Krisztina lassan levette a kabátját. A benne fortyogó harag szinte forró hullámokban áradt szét, de még uralkodott magán. Panna mellette állt, rémülten.
– Piroska Barna, ez a mi lakásunk. Ide nem lehet csak úgy beköltözni egyik pillanatról a másikra.
– Nem költöztem be! – csuklott fel Piroska. – Látogatni jöttem a fiamat. Néhány napra. Vagy már ahhoz sincs jogom, hogy a saját gyerekemhez menjek vendégségbe?!
Gábor lehajtott fejjel ült. Krisztina ránézett, aztán az anyósára, majd szó nélkül megfordult, bement a hálóba. Becsukta maga mögött az ajtót, leült az ágy szélére.
Reszketett a keze.