Aznap éjjel hajnali háromig csak forgolódott az ágyban. Aludni képtelen volt: a gondolatok úgy kergették egymást a fejében, mint egy elakadt lemez.
«Így nem lehet tovább» – ismételgette magában, mintha ezzel bátorságot gyűjtene. – «Ha most nem állítom meg ezt az egészet, akkor még évekig fogok buszokon zötykölődni és taxikra költeni a fizetésemet, miközben az „én” kocsim a ház alatt áll, de más használja.»
A következő reggel felkelt, mintha egész éjjel nem is aludt volna, csak fekete kávéval próbálta magát életre pofozni. A lakásban feszült csönd volt. Gábor Nagy már felöltözve, indulásra készen ült a konyhában, kezében a kulcsokkal – a kocsi kulcsa is ott csörgött a fémcsomóban.
Krisztina Szabó csendben leült vele szemben, néhány másodpercig csak nézte, aztán megszólalt:
– Add ide a kocsikulcsot.
Gábor értetlenül felnézett.
– Зачем? – kiszaladt belőle oroszul a megszokás, aztán legyintett. – Minek? Én megyek melóba.
– Ma én viszem Pannát iskolába, aztán a munkahelyre is kocsival megyek. – Krisztina hangja nyugodt volt, de olyan határozott, hogy Gábor önkéntelenül is feszülten megmerevedett. – Kértem már százszor, hogy vegyél figyelembe. Nem működik. Úgyhogy mostantól én viszem reggel az autót. Délután, ha kell, elhozlak a műhelytől.
– Krisz, ne kezdjük már megint… – fáradtan felsóhajtott. – Nekem is kell a kocsi, hogy érted ezt, hogy „mostantól”?
– Úgy, hogy ez ugyanúgy az én kocsim is. És én fizetem érte a benzint, a biztosítást, a szervizt is a fizetésemből. – Kinyújtotta a kezét. – Kérlek, add ide a kulcsot.
Pár pillanatig farkasszemet néztek. Gábor úgy szorította a kulcsot, mintha attól félne, hogy erővel tépik ki a kezéből. Végül káromkodott egyet, lecsapta az asztalra a csomót.
– Na tessék! Vidd, ha ennyire kell. Csak aztán anyámnak magyarázd el, ha nem tudom elvinni a boltba.
– A te anyád, te magyarázd el neki – felelte Krisztina halkan, és felmarkolta a kulcsot. A zsebébe csúsztatta, mintha attól félne, hogy Gábor meggondolja magát.
Panna Oláh mindezt az ajtóból figyelte. Táskáját a vállára húzta, óvatosan kérdezte:
– Anya, ma kocsival megyünk?
– Igen, ma kocsival – bólintott Krisztina. – Öltözz, indulunk tíz perc múlva.
A gyerek megkönnyebbülten elmosolyodott, aztán gyorsan visszaszaladt a szobájába. A férfi csak ült az asztalnál, némán, összeszorított szájjal. A levegőben érezni lehetett a sértettséget.
Krisztina nem nézett rá. Érezte, ha most találkozik a tekintetükkel, meginog. Márpedig most nem volt joga engedni – saját magával szemben sem.
Munka után a nap viszonylag békésen telt. Furcsa volt, mennyivel gyorsabban ért be az irodába, mennyivel kevésbé volt leharcolt már reggel kilenckor. Nem kellett végigállnia a sort a megállóban, nem fagyott át a csontja is a huzatos buszon.
Irén Balogh rögtön kiszúrta a változást:
– Na, mi van, Kocsis Asszony? – vigyorgott. – Végre a saját autóval kegyeskedsz megérkezni?
Krisztina elmosolyodott, most először őszintébben, mint az elmúlt napokban.
– Elhoztam a kulcsot. Úgy döntöttem, elég volt a kompromisszumokból.
Irén felnevetett.
– Végre! Már azt hittem, életed végéig taxizol azért, hogy az anyóshoz kényelmesen odaérjen a boltba.
De amint elütötte a délután négyet az óra, Krisztina feszültséget érzett a gyomrában. Tudta, hogy a „csata” még csak most kezdődik igazán.
Nem is kellett sokat várni. Öt óra körül rezegni kezdett a telefon. A kijelzőn „Piroska Barna” neve villogott.
„Most kezdődik” – gondolta.
– Halló, Piroska néni? – vette fel, udvariasan, de kimérten.
– Krisztina, szívem, Gábor azt mondja, ma nem tudsz értem jönni a boltba? – anyósa hangja édeskésen csilingelt, de valahol mélyen acélos volt a hangszín. – Nekem nagyon fáj a lábam, te tudod, milyen nehéz nekem busszal…
– Ma nem tudok menni, Piroska néni – vágott bele Krisztina, mielőtt az érzelmi zsarolás igazán beindulhatott volna. – Dolgozom, utána Pannát viszem különórára. Gáborral beszéltem, ő majd megoldja.
– De nála nincs is kocsi! – az édeskés hang élesre váltott. – A kocsi nála szokott lenni, most meg azt mondja, te elvitted!
– Az autót közösen vettük, Piroska néni. Nekem is szükségem van rá – Krisztina próbált a lehető leghiggadtabban beszélni. – Nem bírom tovább, hogy minden nap taxizok, miközben a kocsi maguknál jár föl-alá.
– Nálam? – sértődött fel azonnal az asszony. – Tehát most már az is baj, hogy a saját öreg anyját elviszi az emberfia a boltba?! Én őt egyedül neveltem fel, miután az apja elhagyott minket! Egyedül! És most kiderül, hogy én vagyok itt a fölösleges?!
– Nem mondtam, hogy fölösleges – felelte Krisztina, bár érezte, hogy remeg a keze. – Csak azt mondom, hogy nem normális, hogy minden egyes nap az autó magával van. Nekem is van életem, munkám, gyerekem.
A vonalban pár másodpercnyi feszült csönd telepedett meg.
– Úgy látom, nagyon gyorsan elfelejtetted, hogy kihez mentél férjhez – jegyezte meg fagyosan Piroska. – Régen a menyek tisztelték az időseket. De nem baj, szívem, nem kell többé segíteni, megoldom én egyedül.
A „szívem” úgy csattant, mint egy pofon. Krisztina sóhajtott.
– Senki nem mondta, hogy nem fogunk segíteni. Csak ezt ésszel kell csinálni. Viszont most mennem kell, értekezletre megyek. Viszontlátásra.
Letette, mielőtt még újabb vádak zúdultak volna rá. A szíve hevesen vert, de valahol belül megkönnyebbült.
Aznap este, amikor hazavitték Pannát a táncról, már a lépcsőházból hallani lehetett Gábor felindult hangját – a konyhából beszélt telefonon. Ahogy beléptek, rögtön elhallgatott, és sötét tekintettel nézett Krisztinára.
Panna gyorsan levette a cipőjét, és táskával a vállán elsietett a szobája felé. Még az ajtó csukódása is óvatos volt, mintha félne, hogy a zajtól robban ki a veszekedés.
– Gratulálok – szólalt meg Gábor, amikor kettesben maradtak a konyhában. – Anyám most meg van győződve róla, hogy gyűlölöd.
– Én sem rajongok érte túlságosan – felelte Krisztina fáradtan. – De ez most nem róla szól, hanem rólunk. Én már nem fogom helyettetek cipelni ezt az egész helyzetet.
– Ő csak segítséget kér! – csattant fel. – Az anyám! Nem egy idegen az utcáról!
– Én is segítséget kértem tőled. – Rányitotta a hűtőt, hogy legyen mit csinálnia a kezével. – Hogy legalább a gyerek miatt tartsd a szavad. Hányszor hagytad már cserben Pannát csak azért, mert anyád hívott? Ötször? Tízszer?
– Túlzol.
– Nem. Csak végre számolok. – Becsukta a hűtőajtót. – Tegnap éjjel hajnali háromig ezen gondolkodtam. És arra jutottam, hogy ha te nem tudsz határt húzni az anyáddal szemben, akkor nekem kell meghúzni veled szemben.
Gábor döbbenten nézett rá.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Azt, hogy az autó kérdését én lezártam – mondta lassan, megfontoltan. – A kulcs nálam marad. Ha kell neked a kocsi, megbeszéljük, mikor viszed. De nem lesz többé olyan, hogy anyád felhív, és te mindent dobsz, rohansz érte, miközben a saját gyereked ül otthon egyedül.
– Te megtiltod, hogy segítsek az anyámnak? – a hangjában már nem csak harag, de értetlenség is volt.
– Nem tiltok meg semmit. – Leült az asztalhoz. – Csak azt mondom: válassz normális sorrendet. Először a gyerek. Aztán a feleség. És csak utána anyád. Nem fordítva.
Sokáig csend volt. Végül Gábor fáradtan leült vele szemben, megtámasztotta a fejét a kezével.
– Te ezt így látod.
– Ez nem „így látom”, Gábor. Ez felelősség. – Halkabban folytatta: – Én nem akarok Pannának olyan gyerekkort, ahol folyton azt érzi, hogy másodlagos.
A férfi elfordította a fejét. Vitatkozni akart, de valahogy most nem voltak szavak. A konyhában csak az óra ketyegése hallatszott.
Aznap este nem jutottak dűlőre. Nem is volt nagy jelenet, nem csapkodtak ajtót, nem repültek tányérok. Csak két ember ült egymással szemben, akik hirtelen rájöttek, mennyire eltávolodtak az elmúlt hónapokban.
Krisztina később, amikor Pannát betakarta, óvatosan megcirógatta a lánya haját. A gyerek félálomban suttogta:
– Anya… ti ugye nem fogtok elválni?
A kérdés úgy vágott belé, mint a kés. Legszívesebben rögtön rávágta volna, hogy „dehogy”, hogy „soha”, de a torka elszorult. Pár másodperces szünet után mégis összeszedte magát.
– Mi szeretünk téged. Mind a ketten – mondta halkan. – És bármi is lesz, te mindig a legfontosabb maradsz nekünk.
Panna erre csak biccentett, szempillája megrebbent, aztán elszenderült. Krisztina pedig rájött, hogy amit ma elkezdett – a határok húzását, a saját érdekei képviseletét –, azt már nem állíthatja meg. Mert nemcsak magáért csinálja. Hanem a lányáért is.