– Magyarország, amit tegnap elmondtam, az továbbra is érvényes. Meghívás nélkül többé nem lépsz be a lakásunkba. És meghívás addig nem lesz, amíg bocsánatot nem kérsz Júlia Fekete-től, és meg nem téríted a kárt.
– Kárt? Miféle kárt? Azért, mert rendet raktam?
– Azért, mert tönkretetted a munkáját. Szándékosan semmisítetted meg.
Mária Horváth felzokogott:
– Én vagyok az anyád! Én hoztalak a világra! Én neveltelek fel!
– És ezért hálás vagyok neked. De ez nem jogosít fel arra, hogy szétverd az életemet. A családomat.
– Az a nő nem a családod!
– Ő a feleségem. És ha ezt nem tudod elfogadni, akkor nincs több miről beszélnünk.
Megfogta Júlia Fekete kezét, és a kővé dermedt Mária Horváth mellett elhaladva bementek a lépcsőházba.
Egész nap a projekt helyrehozásán dolgoztak. Gergő Tisza beszkennelte a megmaradt darabokat, Júlia Fekete pedig újrarajzolta, amit elrontottak. Estére a munka felével elkészültek.
Az utcáról zaj szűrődött fel. Mária Horváth az udvar közepén állt, és teli torokból jajveszékelt, a szomszédokhoz beszélve:
– Jóemberek! A saját fia kidobta az anyját a házából! A felesége ugrasztotta össze velük! Segítsenek már!
Néhány kíváncsi fej megjelent az ablakokban. Gergő Tisza kilépett az erkélyre:
– Magyarország, fejezd be ezt a cirkuszt. Menj haza.
– Nem megyek sehová, amíg észhez nem térsz!
Visszament a lakásba, felkapta a telefonját, és tárcsázott.
– Klára Budapesti? Gergő Tisza vagyok. El tudnál jönni Magyarországért, kérlek? Teljesen irracionálisan viselkedik… Igen, megint… Köszönöm.
Fél óra múlva megérkezett a Klára Budapesti, és elvitte a zokogó Mária Horváth-t.
Az éjszakát végigdolgozták a projekten. Hajnalra készen lettek. Nem volt tökéletes, de a prezentációhoz több mint elégnek tűnt.
– Köszönöm – mondta halkan Júlia Fekete, végignézve a kész anyagon. – Nem hittem volna, hogy erre képes vagy.
– Én sem gondoltam. De tudod mit? Tetszett. Hogy együtt dolgoztunk, hogy ketten hoztunk létre valamit.
– Még úgy is, hogy választanod kellett köztem és Magyarország között?
– Pontosan ezért. Mert most először érezem úgy, hogy jól döntöttem.
A prezentáció remekül sikerült. Júlia Fekete előléptetést kapott. Mária Horváth még bő egy hónapig próbálta elérni a fiát: hívta különböző számokról, megjelent a ház előtt, siránkozó leveleket írt. De Gergő Tisza tartotta a határokat. Lecserélte a zárakat, felszereltetett egy videókaputelefont, és szólt a házmesternek is, hogy az anyját ne engedje fel.
Három hónap múlva Mária Horváth egy rövid üzenetet küldött: „Bocsáss meg.” Semmi mellébeszélés, semmi magyarázkodás, semmiféle manipuláció.
Gergő Tisza megmutatta az üzenetet Júlia Fekete-nek:
– Mit gondolsz?
– Korai. Hagyjuk, gondolkodjon még. Ha fél év múlva is őszintén meg fog bánni mindent – akkor majd leülünk, és átgondoljuk.
– És ha nem bánja meg?
– Akkor így alakult. Gergő Tisza, nem vagyok szívtelen. Képes vagyok megbocsátani. Csak akkor, ha tényleg felfogja, mennyire rosszul viselkedett. És nem csak megjátssza magát, hogy visszaszerezze fölötted a hatalmat.
Eltelt egy év. Mária Horváth hosszú levelet írt, bocsánatot kérve. Leírta, hogy rettegett attól, hogy elveszíti a fiát, féltékeny volt a feleségére, és most már érti: éppen ez a féltékenység sodorta oda, hogy majdnem valóban elvesztette őt.
Júlia Fekete végigolvasta a levelet, aztán így szólt:
– Hívd át egy teára. De előre mondd meg neki: egyetlen rossz megjegyzés, egyetlen ártó félmondat, és végleg ki lesz tiltva az életünkből.
A találkozó feszült volt, de nem fajult konfliktusig. Mária Horváth visszafogottan viselkedett, sőt ajándékot is hozott Júlia Fekete-nek – egy profi rajzceruza-készletet.
– Én… én tényleg sajnálom – mondta úgy, hogy közben nem mert a menye szemébe nézni. – Nagyon is tudom, hogy hibáztam.
Ez volt a kezdet. Nehéz, fájdalmas, mégis kezdet. A bizalom nem tért vissza egyik napról a másikra – évek kellettek hozzá. De a lényeg addigra már megtörtént: a határokat kijelölték, a döntést meghozták, a család megmaradt.
Júlia Fekete dolgozószobájában a legjobban látható helyen, bekeretezve lógott az a bizonyos prezentáció – a kávéfoltokkal és az utólag újrarajzolt részekkel. Emlékeztetőül arra, hogy még a legnagyobb rombolás is jóvátehető, ha melletted áll valaki, aki kész megküzdeni érted. És kettőtökért.