– Magyarország, kérlek, ne hazudj nekem. Kérlek… mondj végre igazat. Tudom, hogy direkt tetted.
Mária Horváth hangja megkeményedett:
– És ha direkt? Akkor mi van? Ő nem való hozzád, Gergő Tisza! Én vagyok az anyád, én jobban tudom, mire van szükséged! Karrierista, önző nő! Miféle feleség lenne belőle? Milyen anya a leendő gyerekeidnek?
– Ő a feleségem, Magyarország. Az a nő, akit szeretek.
– Szerelem! Mit tudsz te a szerelemről? A szerelem én vagyok, aki egyedül nevelt fel apád nélkül! Aki az egész életét rád tette fel! Ő meg? Ő mit tett érted?
Gergő Tisza lehunyta a szemét. Lefutott előtte az a közös öt év Júlia Feketével. Ahogy mellette állt, amikor elveszítette az állását. Ahogy ápolta, amikor eltörte a lábát. Ahogy vele együtt ünnepelte a sikereit, és csendben összeszedte, amikor kudarc érte. Ahogy nevetett a bénán elsütött poénjain, és elaludt a vállán filmnézés közben.
– Boldoggá tett engem, Magyarország.
– Boldoggá? És én? Én talán boldogtalanná teszlek?
– Magyarország, elég. Nem irányíthatsz örökké. Harminckettő éves vagyok. Van saját életem, saját családom.
– Család? Ő nem a családod! A család vér szerint van! A család én vagyok!
– Nem, Magyarország. A család azokból áll, akik szeretik egymást, és akik kiállnak egymás mellett. Akik tiszteletben tartják a másik döntéseit. Te… te soha nem tisztelted az én döntéseimet.
Megszakította a hívást, és rögtön Júlia Fekete számát ütötte be. Hosszan csengett, de nem vette fel. Üzenetet írt: „Bocsáss meg. Mindenben igazad volt. Most azonnal megyek hozzád. Beszéljünk, kérlek.”
A válasz egy perc múlva érkezett: „Ne gyere. Véget ért.”
Gergő Tisza felkapta a kabátját, és kirohant a lakásból. Tudta, hol van: a barátnőjénél, Eszter Kochnál, két háztömbnyire. Szinte futott az esti utcákon, nem törődve a járókelők döbbent pillantásaival.
Eszter Koch ajtót nyitott, és szó nélkül a szobára mutatott. Júlia Fekete a kanapén ült, felhúzott térddel, karjával átölelve a lábait. A szeme száraz volt, de kiégett, üres tekintettel bámult maga elé.
– Júlia Fekete, ne haragudj rám – Gergő Tisza letérdelt elé. – Bocsáss meg mindenért. Azért, hogy nem álltam ki melletted. Hogy hagytam, hogy Magyarország így beszéljen veled. Hogy gyáva voltam.
A nő némán nézte.
– Beszéltem vele. Megmondtam, hogy többé nem lépi át a küszöbünket. Hogy ha nem tiszteli a feleségemet, akkor engem se fog látni.
– Ezt úgysem tetted meg – mondta fáradtan Júlia Fekete.
– De, megtettem. És ha kell, elmondom neki még egyszer. És megint. Addig, amíg végre felfogja.
– És ha megbetegszik? Ha segítségre lesz szüksége? Akkor majd itt hagysz, és rohansz hozzá.
– Nem. Segíteni fogok neki, de nem a te károdra. Soha többé nem ellenedre. Júlia Fekete, adj még egy esélyt. Az utolsót. Megmutatom, hogy tudok igazi társad lenni.
A szemébe nézett, mintha azt próbálná kiolvasni, mennyire hihet neki. Közben Gergő Tisza telefonja újra felcsendült: Magyarország csengőhangja. Vakkantás nélkül lenyomta a hívást, majd teljesen kikapcsolta a készüléket.
– Újra és újra hívni fog – mondta halkan Júlia Fekete.
– Hívjon. Amit akartam, már kimondtam.
– El fog jönni hozzánk.
– Nem engedem be. Holnap kicserélem a zárat is.
– Sírni fog. Rád játszik majd, sajnáltatja magát, mindennel manipulál.
– Tudom. De én már választottam. Téged választalak. Minket választalak.
Júlia Fekete sokáig hallgatott. Végül egészen halkan kérdezte:
– És a projektem? Holnapután lenne a prezentáció, a vázlataim meg mind odalettek.
– Újra megcsináljuk. Segítek. Ha kell, két éjszaka se alszunk, de mindent összerakunk. Vannak előzetes skiccek a gépeden, ugye?
– Vannak, de azok csak piszkozatok…
– Kidolgozzuk őket. Ketten együtt. Megoldjuk.
Először villant át valami halvány mosoly az arcán:
– De te nem is tudsz rajzolni.
– Majd megtanulok. Ha rólad van szó, bármit megtanulok.
Másnap reggel hazamentek. A ház bejárata előtt Mária Horváth várta őket, karján bevásárlószatyor, arca sírástól elkenődve.
– Gergő Tisza! Kisfiam! Egész éjjel egy szemhunyást sem aludtam! Hogy tehetted ezt velem?
Gergő Tisza eléje lépett, elállva az útját:
– Magyarország, én mindent elmondtam tegnap.