— Ja, így beszélsz velem? Én pedig, ha nem bánod, egész nap itt takarítottam nálatok! Hálátlan teremtés! Gergő Tisza, hallod, hogyan beszél velem a feleséged?
– Magyarország… – kezdte volna Gergő Tisza, de Júlia Fekete egy mozdulattal leintette.
– Úgy beszélek magával, ahogy kiérdemelte. Betört az életembe, és tönkretette a munkámat. Ez volt az utolsó alkalom, hogy belépett a lakásunkba.
– Micsoda?! Gergő Tisza! Hagyni fogod, hogy ez a… ez a senkiházi így beszéljen velem? Én vagyok az anyád! Jogom van a fiamhoz bármikor bejönni!
Gergő Tisza némán állt, két, számára legfontosabb nő között őrlődve. Júlia Fekete látta rajta ezt a harcot, és pontosan tudta: ha most nem mellé áll, a házasságuknak vége.
– Gergő Tisza – szólalt meg halkan –, döntened kell. Vagy megmondod most az édesanyádnak, hogy meghívás nélkül többé nem teheti be ide a lábát, vagy én összepakolok és elmegyek. Végleg.
A vonal túlsó végén Mária Horváth felszisszent:
– Gergő Tisza! Fenyeget téged! Hallod? Zsarol! Mondtam én, hogy nem hozzád való! Csak a lakásodra hajt! Azonnal dobd ki!
Júlia Fekete letette a telefont az asztalra, és bement a hálószobába. Kihúzta az ágy alól a bőröndöt, és elkezdte bepakolni a ruháit. A keze egy pillanatra sem remegett. A döntés megszületett.
Gergő Tisza utána rohant:
– Júlia Fekete, várj! Ne csináld! Magyarország, majd visszahívlak! – kinyomta a hívást.
– Késő, Gergő Tisza. Belefáradtam, hogy a saját otthonomban kelljen küzdenem a helyemért. Belefáradtam abba, hogy újra meg újra bizonygatnom kell: nem vagyok múló epizód az életedben, hanem a feleséged. Belefáradtam, hogy minden alkalommal őt választod.
– Nem őt választom! Csak megpróbálom elkerülni a háborút!
– Nem, te két szék között próbálsz a pad fölött lebegni. De tudod mit? Ez nem megy. Az édesanyád soha nem fog elfogadni. És amíg ezt nem látod be, addig ugyanazt a kört fogjuk futni.
Az utolsó kupac fehérnemű is a bőröndbe került, ő pedig becipzározta. Gergő Tisza megragadta a kezét:
– Júlia Fekete, kérlek! Beszélek vele! Mindent el fogok rendezni!
– Elrendezed? Ahogy az orchidea után is „elrendezted”? A ruha után? Vagy amikor a teljes rokonság előtt kijelentette, hogy főzni se tudok rendesen, és te csak szánalomból vettél el?
Minden mondata pofonként csattant. Gergő Tisza emlékezett valamennyi esetre. Arra is, hogy ő maga hogyan győzködte Júlia Feketét: „bocsáss meg”, „légy türelmes”, „próbáld megérteni”: „mégiscsak idős asszony”, „ilyen a természete”, „csak aggódik értem”.
Júlia Fekete kirántotta a kezét, és az ajtó felé indult. A küszöbnél még visszafordult:
– Tudod, mi fáj a legjobban? Hogy szerettelek. Igazán, teljes szívemből szerettelek. De te soha nem tudtál igazán a férjem lenni. Magyarország fiacskája maradtál. És amíg Magyarország él, te mindig csak az ő kisfia leszel.
A bejárati ajtó csapódása úgy hasított a csendbe, mint egy lövés.
Gergő Tisza dermedten maradt a hálószoba közepén. A fejében visszhangoztak Magyarország szavai, amelyeket öt évvel korábban mondott, amikor először bemutatta neki Júlia Feketét: „Nem hozzád való, fiam. Hidd el egy anya szívének. Tönkre fogja tenni az életed.”
Átment a feldúlt dolgozószobába. Lehajolt a szétszórt, összegyűrt vázlatokért. Júlia Fekete egy teljes hónapja ezen a projekten dolgozott. Hajnal öt körül kelt, és éjfélig az asztalnál ült. Ez volt az esélye az előrelépésre, az elismerésre. És Magyarország ezt pontosan tudta. Tudta – és mégis tönkretette.
Újra megcsörrent a telefon. Magyarország.
– Gergő Tisza, elment már? Na, hála az égnek! Mindjárt átmegyek, főzök neked valami rendes vacsorát. Biztos éhezel. Az a Júlia Fekete alighanem főzni se tud normálisan.
– Magyarország – szólalt meg tompán Gergő Tisza –, miért tetted ezt?
– Mit tettem volna? Kitakarítottam nálatok? Hát ez a javatokra van!
– Nem, Magyarország. Miért tetted tönkre a munkáját?
Csend a vonalban.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz. Csupán rendet raktam. Ha a kis feleséged nem képes vigyázni a fontos irataira, az már nem az én gondom.