– Többé nem engedem be a lakásomba az édesanyádat, akkor sem, ha térden állva könyörög a küszöbön! – Júlia Fekete hangja remegett a visszafojtott dühtől, amikor meglátta, mi maradt a dolgozószobájából.
Gergő Tisza megtorpant az ajtóban, mintha lefagyott volna. A helyiség, amit fél évvel ezelőtt akkora gonddal és szeretettel alakítottak ki Júlia Fekete számára, most úgy nézett ki, mint egy lomtár. Az új számítógépét félretolták a sarokba, a billentyűzet a földön hevert, az íróasztalra pedig poros dobozok és régi albumok voltak felpakolva. A legrosszabb azonban az volt, hogy az összes munkairata, vázlata és skicce a fontos projekthez egy kupacban hevert az ablaknál, jó részük a parkettán szanaszét, valami barna lével összekenve.
Júlia Fekete felemelt egy rajzot. A hófehér papíron hatalmas kávéfolt terült szét. Három hét megfeszített munka. A prezentációig két nap. És mindez semmivé lett egyetlen nap távollét alatt.
Előző reggel utaztak el a barátaik esküvőjére egy közeli városba. Csak huszonnégy órára. Az anyós, Mária Horváth ajánlotta fel, hogy felügyeli a lakást – meglocsolja a virágokat, megeteti a halakat. „Ne aggódjatok, gyerekeim, mindent elintézek” – csicseregte kedvesen, miközben búcsúztatta őket.
Most pedig itt állt előttük gondoskodása „eredménye”.
Gergő Tisza beljebb lépett, a talpa alatt valami roppant. Lehajolt, és felismerte a szilánkokat: a közös esküvői fotójuk képkeretének maradványai voltak, ami eddig a polcon állt.
– Magyarország… mégis miért csinálta ezt? – szakadt ki belőle, még mindig nem fogva fel igazán, amit lát.
Júlia Fekete felé fordult. Nem volt könny a szemében, csak kemény, jeges elszántság.
– Hogy miért? Tényleg nem esik le? A te anyád az első perctől gyűlöl engem. Régebben még volt benne annyi, hogy tettesse az ellenkezőjét. Most pedig úgy döntött, itt az ideje kimutatni, ki az úr a házban. – A konyhaasztalon heverő cetlire pillantott, amit a jól ismert, kacifántos kézírás díszített: „Drága gyerekek, kicsit rendet raktam nálatok. A dolgozószobában akkora felfordulás volt! Összeszedtem ezeket a fecniket, a felszabadult helyre pedig bevittem pár dolgot a kamrából – ott csak porosodtak. A halaitokat is megetettem. Puszillak benneteket, Magyarország.”
Júlia Fekete felkapta a papírt, és lassan, módszeresen apró darabokra szaggatta.
– „Fecnik”… Nagyon jól tudta, hogy ez a munkám. A múlt héten meséltem neki róla, mutattam a terveket. Direkt tette tönkre az egészet.
Gergő Tisza megpróbált mentőövet dobni az anyjának:
– Talán nem esett le neki, mennyire fontosak ezek az iratok. Magyarország nem ért az ilyen tervezős dolgokhoz…
Júlia Fekete úgy nézett rá, hogy a férfi elakadt a mondat közepén.
– Gergő Tisza, fejezd be. Elég volt abból, hogy állandóan véded. Pontosan tisztában van mindennel. Emlékszel, amikor „véletlenül” kidobta az orchideámat, amit Magyarország ajándékozott nekem? Vagy amikor „óvatlanul” kilencven fokon kimosta tőled kapott selyemruhámat? És most itt ez. Meddig akarod még elhinni, hogy ezek mind csak „balesetek”?
Megszólalt Gergő Tisza telefonja. A kijelzőn ez villant fel: „Magyarország”.
– Ne merd felvenni – mondta halkan, de kíméletlen hangsúllyal Júlia Fekete.
A férfi már meg is nyomta a hívásfogadást, és bekapcsolta a hangszórót.
– Gergő Tisza, drága kisfiam! Itthon vagytok már? Milyen volt az esküvő? – Mária Horváth hangja émelyítően édeskésen csengett.
– Magyarország, mit műveltél Júlia Fekete dolgozószobájával? – kérdezte Gergő Tisza, a hangja megremegett.
– Jaj, ugyan mi a baj? Csak összepakoltam egy kicsit! Olyan rumli volt ott, borzasztó volt ránézni is. Mindenféle papírfecnik szanaszét… Én mindent szépen elrendeztem. És különben is, minek egy fiatal asszonynak külön dolgozószoba? Dolgozhatna a konyhában is, ahogy a rendes feleségek szoktak.
Júlia Fekete kirántotta a telefont a férje kezéből.
– Mária Horváth, háromheti munkámat tette tönkre. Egy olyan projektet, amin a kinevezésem múlik. És pontosan tudom, hogy nem véletlenül csinálta.
A vonal túlsó végén hirtelen csend lett, aztán az anyós hangja jegesre váltott: