– Az a nő, akit az anyósa hamis papírokkal akart kiforgatni mindenéből? – szólalt meg valaki mögötte.
– Aha. Totális sötétség az egész…
Ő meghallotta, de nem fordult hátra.
Végre kinyílt az ajtó.
– Kérjük, fáradjanak be a tárgyalóterembe.
Petra Pusztai felállt, vett egy mély levegőt, és elindult.
A bírónő száraz, hivatalos hangon olvasni kezdett:
– A peres iratok áttanulmányozása és a felek meghallgatása után a bíróság a következő határozatot hozta…
Egy pillanatra mintha kiszívta volna valaki a levegőt a teremből.
– …a megajándékozási szerződést semmisnek nyilvánítja.
A felperesnek a vagyonmegosztás iránti keresetét elutasítja.
A lakás az alperes, Petra Pusztai nevén marad…
Petra levegője elakadt.
Mégsem remegett meg.
– …az aláírás meghamisítására vonatkozó iratokat az ügyészségnek továbbítja kivizsgálásra.
A bírói kalapács koppant.
Ítélet.
Vége.
És akkor rázuhant az érzés. Mintha egy irtózatosan nehéz hátizsák csúszott volna le végre a válláról, amit évek óta cipelt. A háta szinte görcsbe rándult a megkönnyebbüléstől.
Benedek Balog leült, és tenyerébe temette az arcát. Nem sírt – inkább úgy nézett ki, mint aki hirtelen felfogta: valóban befejeződött minden. Nincs tovább, és nincs már kit okolni.
Piroska Szabó valami érthetetlen, elhaló sóhajt préselt ki magából.
Reszketett a keze.
Petra kilépett az utcára.
Február maradt ugyanaz – nyirkos, szürke, metszően hideg –, de a levegő mégis más lett. Szabad volt.
Zoltán Kovács utolérte.
– Gratulálok – mondta. – Nagyon ügyes voltál. Végigbírtad.
Petra bólintott.
– Köszönöm. Maga nélkül…
– Ugyan már – legyintett. – Te mentetted meg magad. Én csak egy kicsit biztosítottam a hátteret.
Kezet fogtak, aztán a férfi elindult a maga útján.
Petra ott maradt egyedül a lépcsők tetején. Az autók zúgtak el mellette, az emberek sietve haladtak el, ki-ki a maga dolga után. Csak ő állt mozdulatlanul, és azt érezte: mostantól tényleg elölről kezdheti az életét.
Megrezgett a telefonja. Ismeretlen szám.
Felvette.
– Petra Pusztai? Jó napot. Ákos Varga vagyok. Egy csoportba jártunk régen… amikor a könyvelési vizsgára készültünk. Ma láttam magát a bíróságon… és arra gondoltam… Talán elmehetnénk egyszer meginni egy kávét? Nem ismerkedésnek szánom, csak… szerettem volna egy kicsit támogatni.
Petra elmosolyodott – hosszú idő óta először nem kényszeredetten, hanem igazán.
– Kávé? – kérdezett vissza. – Jól hangzik.
– Akkor majd írok. Ígérem, nem fogok tolakodni.
– Rendben, Ákos.
Talán.
Letette a telefont, nagyot szippantott a csípős levegőből, zsebre dugta a kezét a kabátjában, és elindult a metró felé. Lassan, komótosan. Nem nézett hátra.
Ma nem egy pert nyert meg.
Ma visszaszerezte önmagát.
És ezért az érzésért megérte minden pofon, amit az élettől kapott.
Ami ezután jön… az már egy teljesen új fejezet lesz. Egy olyan történet, ahol nincsenek hamis iratok, nincsenek anyós-féle mesterkedések, nincs örökös magyarázkodás. Csak ő maga van. Meg a szabadsága.
És bár rengeteg minden vár még rá, most egyetlen dolog elég volt.
Talpon maradt.
És továbbmegy.
Vége.
– Anyámnak mindig igaza van, te meg kibírod egy kicsit – mondta a férjem, amikor felvetette, hogy költözzünk át az én garzonomba.
– Apám rám hagyta a lakást, nem a te kedves kis famíliádra! – vágtam oda, és kirántottam a papírokat a férjem kezéből.
Durva baki a kerítésépítésnél, ami már az első tavaszon kegyetlenül vissza fog ütni.
– Elég volt abból, hogy megmondja, hogyan éljek, maga se anyám, se családom. Holnap délre ne találjam itt magukat – szakadt ki Adrienn Mészárosból.
– Írd át a házat anyám nevére, úgy lesz a legbiztosabb – nyomta az orrom alá a férjem a papírokat vacsora közben.
– Hogy képzeled, hogy kidobnád a gyerekeimet?! – zokogott a sógornőm, miközben már három hónapja etettem az egész családját a saját pénzemből.
– Majd megtanulja, hogy nem turkál más hűtőjében – kitalálták, hogyan leckéztessék meg az eltartott rokont.
– Nem azért robotoltam tíz évig két munkahelyen, hogy anyád konyhájában húzzam meg magam! – néztem a férjem szemébe.
A férj eladta a nyaralót, hogy ajándékokat vegyen egy fiatal diáklánynak – amikor a feleség rájött, úgy helyretette, ahogy senki sem várta.
– De jó, hogy vettél egy lakást – közölte az anyós az ajtóból, köszönés helyett.
– Majd ha a maga fia vesz magának saját nyaralót, akkor járhatnak ide nyaralni. Addig viszont nincs itt keresnivalójuk – vágta oda Hanna Boros az anyósának.
– A fiatalság az izgalom, szenvedély, könnyedség… Tényleg sose gondoltál rá? – próbálta rábeszélni a barátja, szinte rajongva.
– Csak aláírjuk a papírokat a lakásod eladásáról, és anyám tartozása köddé válik! – ajánlotta a férjem.
– Alá kell írnod, és el kell adnod a saját lakásodat, a vevőket már meg is találtam – jelentette ki a férjem.
– Add el a szüleid lakását – nyomult rám durván a férjem. – Kell a pénz kocsira, házra, lépnünk kell előre.