– Az az asszony, akit az anyósa hamis papírokkal akart kiforgatni mindenéből? – suttogta az egyik.
– Úgy hallottam, igen, – felelte a másik. – A jogi fórumokon már napok óta erről beszélnek.
Petra Pusztai fülelt. Nem fordította feléjük a fejét, de minden szót hallott. A saját élete – idegenek suttogásában, rongyos pletykaként.
„Legalább valaki érti, mi történik” – futott át rajta, aztán gyorsan el is hessegette a gondolatot.
Az ajtó végre kinyílt.
– Feleket kérem a tárgyalóterembe, – szólalt meg a titkárnő.
Mindannyian felálltak. Petra úgy érezte, mintha ólmot kötöttek volna a lábára, de mégis elindult. Az ujjai már egészen elzsibbadtak a szorítástól.
Bent a levegő megint sűrű volt, mintha porral lenne tele, vagy régi, rossz emlékekkel. A bíró már a helyén ült, előtte irathalmaz, a szemüveg az orra hegyére csúszva.
– A bíróság kihirdeti az ítéletet – mondta kimérten.
A szavak lassan, tagoltan estek a csendbe, mint kavicsok a vízbe.
– A peres iratok, a felek magyarázatai és a szakértői vélemények értékelése után a bíróság arra az álláspontra jutott, hogy a per tárgyát képező ingatlan a válaszadó kizárólagos tulajdona. Az ingatlan megszerzése a házasságkötést megelőzően történt, a felperes anyagi hozzájárulását semmilyen hitelt érdemlő okirat nem támasztja alá.
Lárisa Piroska Szabó ülve is megfeszült, arca megnyúlt, majd megkeményedett.
– A bemutatott ajándékozási szerződés – folytatta a bíró – hamisnak minősül, a rajta szereplő aláírás nem a válaszadóé. A dokumentum a bizonyítékok közül kizárásra kerül, az ezzel kapcsolatos cselekmények tekintetében az anyagokat az illetékes hatóságoknak továbbítjuk.
A mondat végén egy pillanatra halotti csend lett.
Benedek Balog összerándult, lehajtotta a fejét. Az ujjaival a mellkasán lévő inggombot piszkálta, mintha hirtelen nem tudná, hová tegye a kezét.
– A felperes ingatlanra vonatkozó keresetét a bíróság elutasítja – zárta le a bíró. – A felmerült költségeket a felperes viseli. Az ítélet ellen a kézbesítést követő tizenöt napon belül fellebbezésnek van helye.
A kalapács koppant. Az ügy ezzel hivatalosan lezárult, de a levegő még nem engedett fel, mintha senki nem merte volna elhinni, hogy vége.
– Tárgyalás berekesztve, a jelenlévők elhagyhatják a termet.
Elsőként Zoltán Kovács állt fel. Lekapcsolta a mikrofont, összeszedte az iratait, majd Petrára pillantott:
– Megmondtam – jegyezte meg halkan. – Túl sok hibát követtek el.
Petra csak bólintani bírt. A hangja valahol mélyen bennszorult, mintha a bordái közé szorult volna.
Lent, a padsorok között Lárisa Piroska már forrt.
– Ez nem marad így! – sziszegte, de most már elfojtott hangon, ügyelve, hogy a bíró ne hallja. – Tönkretetted a fiam életét, magadnak is ártottál!
Petra találkozott a tekintetével. Nem volt benne sem győzelmi mámor, sem elégtétel, csak valami kimért, fáradt nyugalom.
– Azt maga tette – felelte csendesen. – Én csak nem hagytam, hogy még az én életemet is tönkretegye.
Benedek odafordult hozzá, ajkát elnyújtotta, mintha mondani akarna valamit, aztán mégis elhallgatott. A tekintete üres volt, kimerült, valahonnan nagyon messziről nézett rá.
– Petra… – kezdte, de nem jutott tovább.
– Most ne – vágott a szavába Zoltán. – A tárgyalásnak vége. Az éveknek is. Engedje el.
Az ajtó felé indultak. A folyosó ismét hosszúnak és hidegnek tűnt, de most már nem fojtogatta őt. Mintha az épület maga is kifújta volna a levegőt.
– Gratulálok – mondta Zoltán, amikor már a lépcsőnél jártak. – Nem mindenki bírná ezt végig.
– Nem érzem győzelemnek – válaszolta Petra. – Inkább olyan… mintha valamit visszakaptam volna, ami eleve az enyém volt. Csak túl sokért.
– A szabadság általában drága mulatság – vont vállat félig tréfásan, félig komolyan. – A jogi résznek most már vége. A lelki rész… az már a maga dolga.
Megálltak a kijáratnál. Kint ugyanaz a metsző, jeges szél fújt, mint érkezéskor, de most mintha már nem vágott volna annyira a bőrébe.
– A honoráriumot majd megbeszéljük… – kezdte Petra.
– Ráér – legyintett Zoltán. – Előbb aludja ki magát. És… – elmosolyodott. – Vegyen végre egy normális kávét, nem olyat, amit a tárgyalás előtt automatából húz le az ember. Néha az is egyfajta ünnep.
– Kávéval ünnepelni a szabadságot? – kérdezte Petra fáradt iróniával.
– Kezdetnek megteszi – felelte. – Majd ráér kitalálni, hogyan folytassa.
Elindult, könnyed léptekkel, mintha nem is egy többórás tárgyaláson ült volna, hanem csak egy unalmas értekezleten. Petra még nézett utána néhány másodpercig, aztán kilépett az utcára.
Autók suhantak el, emberek siettek a dolgukra. Senki nem tudta, hogy néhány perce itt, ebben a szürke épületben egy háború ért véget.
Felnézett az égre. A felhők alacsonyan úsztak, a város felett szürke kupolaként. Nem lett hirtelen világosabb, nem zenélt semmilyen mennyei kórus.
Csak valami odabent elcsendesedett.
„Nincs több papír, nincs több hazugság, nincs több könyörgő hívás” – sorolta magában. – „Ez az én lakásom. Az én életem. Az én határaim.”
A zsebében megvibrált a telefon. Egy újabb ismeretlen szám villant fel a kijelzőn.
Rápillantott, elidőzött rajta néhány másodpercig – aztán lenyomta az elutasítás gombot és kikapcsolta a készüléket.
Most először, hosszú évek óta, nem akart senkinek magyarázkodni.