A telefon újra felzúgott. A kijelzőn: Benedek Balog.
Petra Pusztai lehunyta a szemét, mély levegőt vett, aztán mégis felvette.
– Petra Pusztai – szólalt meg Benedek feltűnően hivatalos hangon. – Azt javaslom, intézzük el az egészet botrány nélkül. A lakást felezzük meg, és lezárjuk az ügyet.
– Benedek – válaszolta nyugodtan. – Az édesanyád úgy fabrikálta a papírokat, mint egy hetedikes a technikaórán. Te meg idegen lakásokban bujkáltál, „kiküldetésre” hivatkozva. És most fele-fele? Ezt komolyan gondolod?
– Petra, mi család vagyunk… voltunk…
– Család? A család az, ahol nem a közjegyzőkhöz futkosnak, hogy más tulajdonát átirassák. A család az, ahol nem rohan az ember anyucihoz árulkodni, hogy „a feleség nem úgy néz”.
Csönd lett a vonalban. Sokáig hallgatott, majd halkan megszólalt:
– Te… megváltoztál.
– Nem. Csak végre az lettem, aki valójában vagyok, Benedek. Nem az, ami neked kényelmes volt.
Bontotta a hívást.
– Akkor most hallgasson tovább szépen – fújta ki a levegőt Petra.
Zoltán Kovács elmosolyodott a bajusza alatt.
– Nem semmi idegeid vannak, Petra. Remélem, a tárgyalóteremben is ilyen maradsz.
A bírósági teremben alig akadt üres hely. Piroska Szabó a fia mellett ült, mint valami láthatatlan parancsnok: álla fenn, a szeme villog, ajka vékony csíkká préselődött. Benedek mindent elkövetett, hogy ártatlanul megsértett férjnek lássák.
Az anyós ügyvédje – túl elegánsra vasalt zakós, fiatal fiú – magabiztosan kezdett:
– Tisztelt Bíróság! Megbízóm jelentős összegeket fordított az ingatlan értéknövelésére. Jogos igényt formál egy tulajdoni hányadra. Ott élt, részt vett a fenntartásban, pénzt tett bele…
Petra hitetlenül megcsóválta a fejét.
„Pénzt tett bele…”
Feltett egy polcot a fürdőben, és máris befektetőnek képzeli magát.
Az ügyvéd ezután előhúzott egy dossziét:
– Ezen felül a felperes édesanyja becsatolta az ajándékozási szerződést is. A lakás megvásárlásához nyújtott összeget a házasságkötés előtt biztosította, ami megalapozza Benedek Balog tulajdoni igényét.
Petra már ugrott volna fel, de Zoltán Kovács megragadta a csuklóját. Aztán ő állt fel helyette.
– Tisztelt Bíróság – kezdte nyugodtan –, a szerződésen szereplő aláírás hamis. Igazságügyi szakértői vélemény támasztja ezt alá. De ezzel még nincs vége. Az iratok között szerepel egy hangfelvétel is, amelyen Piroska Szabó a dokumentumok „felgyorsított” ügyintézéséről egyeztet egy ismerősével. Kérem a bizonyítékok közé csatolni.
Piroska felvisított:
– Rágalom! Panaszt fogok tenni!
– Feltétlenül tegye – bólintott Zoltán. – Már nem itt, hanem abban a bíróságban, ahol okirat-hamisítási ügyekkel foglalkoznak.
A bíró kalapácsa az asztalhoz csapódott, a levegő szinte sistergett a feszültségtől.
Benedek arca olyan fehér volt, mintha papírból vágták volna ki.
A tárgyalás után Petra után sietett az anyósa.
– Te romboltad szét a családot! – sziszegte.
– Én? – Petra felhorkant. – Nem inkább az a „család” volt az, amelyik hamis papírokkal jár közjegyzőtől közjegyzőig?
– Te… idegen vagy. Soha nem illettél közénk!
– Lehet. Viszont teljesen elvagyok önállóan. A maguk „jó tanácsai” nélkül is.
Piroska lendült, mintha le akarná pofozni, de Benedek halkan közbevágott:
– Anya. Elég volt.
Petra ránézett – hosszú évek óta most először látta a férfit… összetörve.
– Sajnálom… – suttogta Benedek. – Mindent elrontottam.
– Nem – felelte Petra higgadtan. – Csak választottál. Oldalt. És ehhez, Benedek, jogod volt.
Elindult, és egyetlen egyszer sem nézett vissza.
A február szürke lepedőként borult a napokra; Petra már csak a bíróságtól érkező sms-ek alapján tudta, éppen hányadika van. Az élete irathalmokká, ügyvédnél való egyeztetésekké, újra és újra átfutott beadványokká zsugorodott, és örökös önfegyelem-gyakorlássá, hogy ne zuhanjon szét.
A bírón már csak az ítélethirdetés volt hátra. A mai, utolsó tárgyalás mindent eldönthetett.
Reggel hosszú ideig ült a konyhaasztalnál. A csempét nézte, ahol még látszottak a régi felújítás nyomai – az a felújítás, amit egyedül csinált végig: glettelt, festett, tapétázott. Benedek akkor csak morgott, hogy „a nőknek semmi keresnivalójuk nincs a szerszámok közt”, ő maga pedig a szobában heverve tankokkal játszott a gépen. Most azonban nem a múlt miatt állt rajta a tekintete. Arra gondolt, milyen kevés van már hátra, hogy visszakapja a rendes életét.
Megrezdült a telefon.
„Benedek.”
Megint.
Szinte gépiesen nyomta meg a hívásfogadást.
– Petra… – a hangja szokatlanul lágy volt, rekedtes, mintha egész éjjel nem hunyta volna le a szemét. – Beszélnünk kellene. A tárgyalás előtt. Fontos.
– Benedek, ami fontos, az jegyzőkönyvbe kerül. Belefáradtam a beszélgetéseidbe.
– Értsd meg… – nagyot sóhajtott. – Totál belezavarodtam. Igen, hülye voltam, igen, anya… Annyi minden történt. De a bíróság… az egy olyan pont, ahonnan nincs visszaút. És én szeretném… hát… legalább valamennyire elmondani.
– Elmondani? – Petra felnevetett, de a kacajában nem volt vidámság. – Mit is pontosan? Hogy megpróbáltad lenyúlni a lakásomat? Vagy hogy anyukádnak hamis aláírás kellett hozzá? Esetleg azt, hogy a felelősség elől úgy futottál el, mint egy hatodikos, akit dolgozat írás közben rajtakapnak?
A vonal másik végén súlyos csönd ereszkedett közéjük.