– Benedek, kezdj el pakolni – mondta, hangját egy pillanatra sem emelte fel, mégis minden szó keményen csengett. – Mielőtt még én döntök úgy, hogy megszabadítom a lakást a lomjaidtól.
Benedek a kanapén ült, összegörnyedve, mint egy diák, akit hazugságon kaptak. Rendezetlen volt az egész megjelenése: az inge félig kigombolva, a haja összekuszálva, a szeme alatt az átalvatlan éjszaka sötét árnyéka. Összeszorította az ajkát, megdörzsölte az orrnyergét, de nem mozdult.
– Petra, minek ez a hiszti? – morogta, félrenézve. – Felnőtt emberek vagyunk. Le lehet ezt rendezni normálisan…
– Normálisan? – felnevetett, rekedten, röviden. – Miután anyukád ma reggel megint „betolakodónak” nevezett, mert… kapaszkodj… nem az ő utcájában születtem? Vagy azért, mert harmadszor is „üzleti útra mentél” azzal a Szvetlával a könyvelésről? Akit persze „alig ismersz”.
– Már megint képzelődsz – Benedek felállt, közelebb lépett hozzá. – Meddig fogsz még okot keresni a veszekedésre?
– Benedek – bökött a mellkasára az ujjával –, én lennék a legboldogabb, ha nem kéne SEMMIT keresnem. De amikor az anyucikádat a közjegyzőnél látják hamis papírokkal, amelyek RÓLAM szólnak, akkor még bennem is felmerül néhány kérdés.
Megdermedt, mintha gyomorszájon vágták volna.
– Te… butaságokat beszélsz – préselte ki. – Miféle… papírokról beszélsz?
– Azokról, amelyekkel ketten együtt meg akartátok játszani a lakás-ügyletet. Az én lakásomat. Azt a lakást, amit ÉN vettem, még a házasság előtt. Mondtam már: a közjegyzőnél mindent átnézettem. A szignó hamis. Elegáns munka, Benedek Balog. Igényes.
Benedek hirtelen elfordult tőle, mintha így elrejthetné az arcára kiülő kifejezést.
– Jó – vetette oda a válla fölött. – Holnap jövök a cuccaimért. És különben is, eszedbe se jusson letiltani a kártyámat – a ruhatárad felét azon vettem neked.
– Elkéstél. A bank már rég letiltotta a tartozásaid miatt – húzta félre a száját Petra Pusztai. – Úgyhogy a „feledet” majd behajtóktól kéred vissza.
Úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegett a folyosó, talán azt remélve, hogy ezzel még utoljára megrémíti. Petra azonban csak mély levegőt vett; a levegő jegesnek tűnt a tüdejében.
Ahogy egyedül maradt, a csend furcsán nehéz lett, ragadós. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy leül, az arcát a tenyerébe temeti, és egyszerűen… eltűnik ebből az egészből. De még ehhez sem engedett teret magának.
Megszólalt a telefon.
„Piroska Szabó.”
Tökéletes. Pont az ő hangja hiányzott a nap beteljesedéséhez.
Petra nem akarta felvenni. A csengés azonban újra indult. Aztán megint. Negyedszerre mégis rányomott a fogadás gombra.
– Nos, Petra – szólalt meg az anyós édeskés hangon, mintha csak teára invitálná –, most boldog vagy? Kiraktad a férjedet az utcára? A lakást pedig szépen eltetted magadnak? Van fogalmad róla, hogy nézel ki ez az egész kívülről?
– Piroska Szabó, semmi kedvem a kioktatásaihoz. Benedek saját maga dönt az életéről. A holmija az ő problémája.
– Tényleg? – a nő hangja felcsattant. – Kislányom, te azt hiszed, hogy a bíróság valami kis barátnős csevegőszoba? Ott komoly emberek dolgoznak. Az én fiamnak remek kapcsolatai vannak! És az ügyvédje sem a te kis kerületi irodádból jön.
– Használja csak bátran a kapcsolatait – Petra hangjában nyers gúny csengett. – Én is találok majd embereket. Olyanokat is, akik értenek ahhoz, hogyan kell felgöngyölíteni egy hamisítást.
– Meg fogod bánni. Még fogod tudni, kibe kötöttél bele…
De Petra már bontotta a vonalat. És hosszú hónapok óta először nem csak lenémította, hanem teljesen kikapcsolta a telefonját.
Reszketett a keze. Nem a félelemtől – az mintha kiégett volna belőle. Inkább valami maró düh fortyogott benne, amitől szinte belülről égett.
Az ablakhoz lépett. Odakint szürke február terpeszkedett, morózus házak, járdán szétdobált szemét és fáradt léptek. Valahol távol dudáltak az autók. Az élet ment tovább. Az övé viszont háborús zónává változott.
– Hogy én fogom ezt még megbánni? – suttogta. – Akkor tessék, próbáljuk ki.
Elővette a telefont, visszakapcsolta, végiggörgette a névjegyzéket.
Zoltán Kovács.
Az az ügyvéd, aki egyszer már kihúzta őt egy kellemetlen, munkahelyi balhéból. Akkor ott ült mellette, száraz kiflit rágcsált, és csak annyit mondott: „A lényeg, hogy ne hagyd, hogy rád telepedjenek.”
Úgy tűnt, szüksége lesz rá még egyszer.
– Halló, Zoltán Kovács? Petra vagyok. Igen… megint én. Új fejezet kezdődik. Találkoznunk kell. Minél előbb.
A bíróság melletti kávézó pont olyan fakó volt, mint a februári égbolt. Petra előtt egy csésze kávé árválkodott, amelybe egyszer sem kortyolt bele – kihűlt, üresen kesernyéssé vált, akár a házassága utolsó hónapjai. Zoltán Kovács előtte papírokat rendezett, miközben aprólékos mozdulattal igazgatta az ingujját – ideges szokása volt.
– Petra – kezdte –, nem szépítem: ez az ügy elég összetett. Mindent be fognak vetni ellened. De van esélyed.
– Nem az esélyekért jöttem – vágta rá. – Azért ülök itt, mert elegem van abból, hogy valakinek kényelmes legyek. Ha háborút akarnak, akkor háborút kapnak.