A lakásban úgy terjengett a szemétszag, hogy csípte az ember szemét.
– Szia – szólalt meg halkan.
– Szia. Na, milyen lett a prezentáció?
– Pocsék. A főnök kiszúrta a foltot, megkérdezte, hogy a garázsban aludtam‑e az éjjel. A rajzzal meg… ki kellett tépnem a lapot, azon volt a grafikon, mindenki röhögött, a negyedéves bónuszt megvágták.
– Kár – jegyeztem meg közönyösen. – És a zoknit megtaláltad?
– Nem. Így is mentem, egyben. Feltörte a lábam.
Lehuppant a székre, két kézzel fogta a fejét.
– Anikó Török, ne haragudj, hülye voltam. Tényleg azt hittem… hogy otthon lenni az semmi, csak ücsörögsz. Ma meg, amikor azt az átkozott zoknit kerestem, majdnem elbőgtem magam. Rájöttem, hogy nélküled egy nagy nulla vagyok, egy életképtelen balek, anyámnak igaza van, tényleg egy disznó vagyok.
Előhúzott a zsebéből egy borítékot.
– Ez micsoda?
– Feloldottam a kártyát, átutaltam rá ötvenezer forintot, és itt a készpénz is… menj spa‑ba, vagy költsd, amire akarod. Ez a fizetésed az „állásidőre”. Kiszámoltam egy ügynökség tarifái alapján: takarítás, főzés, gyerekfelügyelet, mosás – elég borsos lett.
Átvettem a borítékot.
– És még valami.
Egy névjegykártyát tett elém.
– Takarítócég. Holnap jönnek, mindent rendbe raknak. Nagytakarítás, ki van fizetve. Nem akarom, hogy te lapátold el ezt a kupit, ez az én saram.
Ránéztem. Őszinte volt. A munkahelyi megszégyenítés és az anyja fejmosása sokkal hatásosabban kitisztította a fejét, mint bármilyen beszélgetés valaha.
– Elfogadom a bocsánatkérést – mondtam. – De van egy feltételem.
– Micsoda? Bármi.
– Egy hónap próbaidő. Ha még egyszer elhangzik a szádon, hogy „élősködsz”, „csak otthon punnyadsz”, vagy hogy „nem zsákot cipelsz”, azonnal lelépek anyuhoz két hétre. Te pedig maradsz itt egyedül Dávid Farkassal és a teljes háztartással. Teljes elmerülés. Világos?
– Világos – bólintott. – Esküszöm, többé egy hang se.
Felállt.
– Kiviszem a szemetet, így nem lehet levegőt venni.
Felemelte a szemeteszsákot, megkötötte, és az ajtó felé indult. Utána néztem: megértette a leckét. Drágán fizetett érte – a bónusszal meg az idegeivel –, de eljutott a tudatáig.
Odamentem a mosogatógéphez, kinyitottam, megnyomtam a „Start” gombot.
Az élet kezdett visszazökkenni a normális kerékvágásba, de ez már nem a rabszolgaság, hanem az egyenrangú társak közös medre volt.
És a steakeket… ma este én sütöm meg. Ennyit igazán megérdemel a szemét kiviteléért.
(Vége)