– Ez a fiuk lakása, Judit Király, pontosan ilyen formájában. A maga fia természetes élőhelye.
– Anikó Török! Hát te nő vagy! Neked kötelességed…
– Nekem semmi nem kötelesség. Attila Nagy közölte, hogy ingyenélő vagyok, aki semmit se csinál, hát gondoltam, akkor éljek rá a szavaira.
– De ő dolgozik! Teljesen kimerül!
– Én meg nem fáradok el, ugye? – felálltam. – Judit Király, jöjjön, mutatok valamit.
Kivezettem a fürdőbe. A kád mellett szinte hegyekben állt a szennyes, Attila Nagy zoknijai szanaszét hevertek a padlón.
– Ezt látja? – kérdeztem. – Ez mind a maga fiának a műve, négy nap alatt. Amit én és Dávid Farkas után eltakarítottam, az külön van, ez itt az ő „hozzájárulása”.
Az anyós összeszorította a száját. Köztudottan mániákus tisztaságmániás volt, számára egy ilyen mocsok személyes sértésnek számított.
Kiment a konyhába, felrántotta a sütőajtót; odabent minden tocsogott a ráégett zsírban.
– Attila Nagy! – ordította.
Attila Nagy kócosan, félig álmosan, egy szál alsógatyában vánszorgott ki a szobából.
– Ó, anya! Szia! Megjöttél? Hoztál fasírtot? Mert ez itt… – bökött felém az állával – nem etet.
– Majd adok én neked fasírtot! – csattant fel hirtelen Judit Király, felkapott az asztalról egy piszkos konyharuhát, és egy csattanósat húzott vele végig a fia vállán.
– Au! Anya, te megőrültél?!
– Te disznó! Mivé változtattad ezt a lakást?! Erre tanítottalak én?! Zoknik szanaszét a lakásban! A vécé… pfuj!
– Anya, hát Anikó Töröknek kéne…
– Anikó Török nem a cseléded! Ő a feleséged! És a gyereked anyja! Te meg, nagy kanállal zabáló malac, még a saját szarodat se vagy képes eltakarítani magad után? Te zároltad a pénzét? Te?!
– Hát… pedagógiai célzattal…
– Mindjárt kapsz te pedagógiát! – előkotorta a pénztárcáját. – Anikó, mennyivel tartozik neked kajára?
– Egy hétre ötezerrel.
Judit Király elővett egy ötezrest, és letette az asztalra.
– Tessék, vegyél rendes élelmet magadnak meg Dávidnak, ez meg zabáljon mirelitet, amíg meg nem tanulja kitakarítani a vécét.
Aztán a fiához fordult.
– Teljesen le vagyok döbbenve, Attila Nagy, azt hittem, férfit neveltem, de látom, csak egy háztartási élősködő lett belőled. Szégyen.
Felkapta a fasírttal teli táskát, és kiviharzott. Attila Nagy ott állt tátott szájjal: a legfőbb szövetségese átállt az „ellenség” oldalára.
Hétfő reggel. Attila Nagynak fontos prezentációja volt, éves beszámoló a befektetők előtt. Szüksége volt a „szerencsét hozó” sötétkék öltönyére és a jelentés dossziéjára.
Odavágtatott a szekrényhez – az öltönynek se híre, se hamva.
– Anikó! Hol az öltönyöm?!
– A széken – szóltam ki a konyhából.
Berohant a nappaliba, a széken ott lógott az öltöny. Telis-tele fehér macskaszőrrel, a hajtókán meg egy szép nagy zsíros folt virított.
– Te… te nem tisztíttattad ki?!
– Miért, kellett volna? Hiszen letiltottad a pénzemet, a vegytisztítás meg pénzbe kerül.
– Én már nem érek rá elvinni! Egy óra múlva prezentálok!
Felkampózta az asztalon heverő dossziét, belenézett, és felüvöltött.
A jelentés címlapját vörös filccel firkált ábra díszítette. Egy pálcikaember-gombóc fejjel, alatta felirat: „APA ZSUGORI”. Dávid Farkas komoly alkotómunkát végzett.
– Áááá!!! – ordította Attila Nagy. – Hova néztél?! A gyerek szétcseszte a papírjaimat!
– Pihentem. Gyerekre figyelni munka. Én most sztrájkolok.
Ott állt a szoba közepén a koszos öltönyben, tönkrement beszámolóval a kezében, egyik lábán zokni, a másikat nem találta meg a szennyeshalom mélyén.
– Tönkreteszed a karrieremet! – visította. – Tönkreteszed az életemet! Kinyírlak!
– Nem, drágám – felálltam. – A karrieredet te magad cseszed szét. Nem értékelted a hátországot, amit neked biztosítottam. Azt hitted, a meghitt otthon ingyen van, az ingbe varázsütésre kerül a tisztaság. Most nincs hátország. Menj szépen a tárgyalásra foltos zakóban, a „Apa zsugori” remekművel a dosszié tetején. Hadd lássák a befektetők, milyen sikeres menedzser vagy: még otthon se bírsz rendet tartani.
Úgy nézett rám, mintha egyszerre félne is, gyűlölne is, és akkor esett le neki, hogy én ezt valóban végigviszem. Felkapta a zakót meg a dossziét, és kivágtatott a lakásból, a másik zokni továbbra is a szennyes mélyén maradt.
Egész nap a telefonját lestem. Azt hittem, üvöltve fog hívni, de csönd volt. Este nyolc körül esett be, úgy festett, mint akit alaposan megrágtak és kiköpdösték.
Az egyik kezében hatalmas rózsacsokrot szorongatott, a másikban egy drága étterem logójával ellátott szatyrokat. Bejött a konyhába, letette a csomagokat az asztalra. A lakást olyan tömény szemétszag lengte be, hogy csípte a szemem.