– Ez a fiának a lakása, Judit Király – feleltem nyugodtan. – Pontosan ilyen, amikor senki nem takarít utána.
– Hogyhogy «senki»? – felcsattant. – Te miért nem?
– Mert Attila Nagy úgy döntött, én nem dolgozom itthon. Ha én nem dolgozom, akkor ez nem az én feladatom. Így fogalmazott: „Nem tartalak el, élj a saját harmincezredből.” Hát most élek. Csak magamra és Dávid Farkasra költöm. Nem a szemétdíjra, nem az ő ingjeire.
– De hát a nő… a feleség… – próbálta összeszedni magát.
– A feleségnek is ennie kell valamiből – vontam vállat. – Megintelhet, ha emeli a fizetésem. Amíg nem, addig ennyi fér bele: magunk után elmosogatok, Dávidnak főzök, a saját ruháimat mosom. A többi – az ő gondja.
Judit Király szúrós pillantással nézett a fiára, aki épp akkor bújt ki a hálószobából, kócosan, másnaposan.
– Attila Nagy! – szinte ráförmedt. – Ez igaz, amit hallok?
– Mamáá, ne kezd már te is… – nyögte. – Ő döntött úgy, hogy sztrájkol.
– Ő döntött? – a hangja egy oktávval feljebb ugrott. – Vagy te vontad meg tőle a pénzt meg nevezted darab kenyérért tartott élősködőnek?
– Nem élősködőnek, csak azt mondtam, hogy ha nem dolgozik, akkor… – kezdte magyarázni.
– Ő nem dolgozik?! – Judit a konyha felé intett. – Ki mosott rád eddig? Ki főzött, ki takarított utánad, mint egy cseléd? Ki hordta be a gyerek orvoshoz, játszótérre, oviba? Gondoltad, hogy ez magától történik?
Elvörösödött, lesütötte a szemét.
– De hát… az nem igazi munka, anya. Itthon ül. Harmincezret kap a gyeden, és kész.
– Harmincezret?! – felvisított. – Te meg mennyit keresel, nagy menedzser úr?
– Kétszázötvenet… – morogta.
– Kétszázötven ezret, és sajnálod a feleségedtől a kajapénzt meg a mosókapszulát? – kérdezte hitetlenül. – Szégyelld magad! A saját apád, Isten nyugosztalja, fél fizetését nekem adta, pedig összesen hetvenet vitt haza a gyárból. És egy szót nem hallottam, hogy „eltartlak, darab kenyér”, érted?
Attila Nagy dacosan elfordult.
– Más idők voltak.
– Nem az idők mások, te lettél más – csattant fel Judit. – Elkényeztetett hólyag! Amit látsz, az a te munkád gyümölcse. Nem tetszik? Hát fogj fel egy rongyot!
Az anyja felkötötte a kötényt, vett egy nagy levegőt… majd letette.
– Nem. – Felemelte a kezét. – Nem, tudod mit? Nem én takarítok utánad. Elég volt. Nem én élek itt. Én se vagyok a cseléded, se Ainikó Török.
Leült velem szemben, kihúzta magát.
– Mondd szépen, fiam, miket is hordtál össze a feleségedről? Hogy lusta, dar… – elharapta a szót. – Hogy élősködő, igaz?
– Hát… – motyogta.
– Akkor most fogod a szemeteszsákot, és először kiviszed ezt a dögszagot – mutatott a túlcsordult kukára. – Aztán mosogatsz. Aztán felmosod a padlót. A fürdőt is. És kimosod a saját ingedet. Aztán majd leülünk beszélgetni arról, ki kit tart el ebben a lakásban.
– Mama, nekem dolgom van, dolgozom, érteed? – ellenkezett.
– Dolgod? – nézett rá hűvösen. – A munkahelyed megvár. Vagy addig is járkálj így, bűzölögve, foltos ingben. A kollégáid majd biztos megértik, hogy a feleséged egy semmi, ugye ezt szoktad mondani?
Elhallgatott. Akkor először láttam rajta igazi zavarodottságot.
– Anyu, te is tudod, hogy Ainikó Török néha túlzásba esik… – próbált kibújni.
– Egyáltalán nem esik túlzásba – vágtam közbe halkan. – Pont annyit csinál, amennyit magáért és Dávidért kell. – Ránéztem Juditra. – Én csak követem az ő logikáját: „aki nem dolgozik, ne egyen”. Én itthon „nem dolgozom”, nem igaz? Tehát engem nem kell etetni. Ő meg a ház körül „nem dolgozik” – akkor én se etetem.
Judit bólintott.
– Teljesen érthető – mondta szárazon. – Fiam, én mindig azt mondtam neked: férfi az, aki vállalja a felelősséget. Nem az, aki számolgatja, hány forintot költ a feleségére. Ha most rögtön nem kéred bocsánatát, ha nem teszed rendbe ezt a lakást, és nem teszed vissza a pénzt a kezébe, én többé a nevedet se akarom hallani. Én nem így neveltelek.
– De mama… – nyögte.
– Nincs de. – Felállt, levette a kabátját. – Vagy felnőtt férfi leszel, vagy maradsz ez a… – lenyelte a jelzőt. – Én a férfi fiamat akarom látni. Ha nincs itt, megyek haza.
Percekig csend volt. Aztán Attila Nagy nagyot sóhajtott, kivette a kukászsákot, összekötötte, és a folyosóra vitte. Visszafelé menet rám nézett.
– Aini… – kezdte óvatosan. – Talán… kicsit elszállt a dolog.
– Nem „kicsit” – vágtam rá. – Pontosan oda jutott, ahová vezetted.
– Kérj bocsánatot rendesen! – szólt közbe Judit.
Lenyelte a büszkeségét.
– Sajnálom – mondta már tisztábban. – Hülyeséget csináltam. Visszaállítom a kártyádat, és… ha akarsz, holnap elmegyünk venni egy ruhát. És befizetlek a szalonba. Meg… – körbenézett a konyhán – ezt én fogom helyrehozni.
– Nem a ruha a lényeg – feleltem. – Hanem az, hogy én nem vagyok a szolgálólányod. Ha segítesz, én is szívesebben segítek. Ha megint „eltartott darab kenyér” leszek, akkor visszakapod pontosan ezt a képet.
Hosszan nézett rám, aztán bólintott.
– Megértettem – mondta halkan. – Legalábbis… próbálom.
Judit végre elmosolyodott.
– Na, látod, fiam. Nem meghalni nehéz a házasságban, hanem gondolkodni. – Azzal fogott egy szivacsot, és odanyomta a kezébe. – Rajta. A példamutatás ma tőled jön.
Leültem vissza a fotelbe, levettem a maszkomat, és újra kinyitottam a magazint. A víz csobogása a konyhából úgy hangzott, mint valami különös zene. A változás zaja.