És akkor ott ülünk mind az asztal körül.
A harmadik koccintás a „Szüleinkre” szól. László Veres feláll, szépen formált, körmondatos köszöntőt mond, enyhe kaukázusi akcentussal – bár már rég Magyarországon él, a gyökereit nagy becsben tartja.
– Köszönöm, Ilona Juhász, hogy ilyen lányt nevelt! Erikát! Ő adott nekem örökösöket. Az én véremet!
Erika ragyog, felpattan, egyik kezében pezsgőspohár, a másikban a telefon – sztorit vesz fel a közösségi oldalára, ahol az áll a profilján: „Boldog feleség és angyalkák anyukája”.
– Mária Tóth! Isten éltessen! Imádunk!
Mindenki tapsol, én is illendően megkocogtatom a tányér szélét a villával.
Erika egy húzásra kiissza a pezsgőt, aztán az alkoholosan ködös tekintete megint Rolandra tapad. A fiam csendben ül, sajtkockákból tornyot épít maga elé.
– Jaj, Balázs – szólal meg Erika hirtelen, túlkiabálva a zenét. – Ahogy nézem ezt a Rolandodat… Nem bírom magamban tartani! Szaggatja a szívemet a fájdalom!
Balázs, aki éppen egy csemegeuborkát emelt a szájához villán, mozdulat közben megdermed.
– Mi bajod már megint, Erika?
– Hát ez nem a mi fajtánk! Egyáltalán nem! – legyint a karkötős kezével. – A füle eláll, az orra kis gomb, maga meg olyan fakó szürke. Nálunk mindenki szép karakteres, magas, feltűnő! Ez meg… Te biztos vagy benne, Balázs, hogy Nóra Alföldi nem sózta rád, amíg te fuvarban voltál?
A szobára dermedtség ül, még a tokaji nagynéni is abbahagyja a kocsonyaszürcsölést.
– Erika, te teljesen hülye vagy? – kérdezi Balázs nyugodt hangon.
– Nem vagyok hülye! Én a nővéred vagyok! És aggódom a család tisztaságáért! – Erika belelendül, vérszemet kap. – Nézz már rá az én lányaimra! Tűz! Rögtön látszik rajtuk László Veres vére! Erős, szép gyerekek, a te fiad meg… Hát egy kis nyüzüge! A szomszéd Norbert Kelemen, az is jobban hasonlít rá!
A vendégek kuncognak, valaki sugdolózik. Ilona Juhász pedig ahelyett, hogy leállítaná a lányát, bólogat:
– Jaj, Balázskám… Én is annyit forgolódom éjjelente. Csak töprengek: hogy lehet ez? Mindannyian piros pozsgások vagyunk, a kisunoka meg… Hátha tényleg… Nóra, akkor jöttél haza olyan későn arról a céges buliról, emlékszel? Kilenc hónappal a szülés előtt?
Balázs feje vörösre gyúl.
– Anya, fogd be.
– Ne merészeld elhallgattatni az anyádat! – visít Erika. – Ő csak az igazat mondja! Csináltassatok DNS-tesztet, ma már filléres dolog! Nóra, ha nincs takargatnivalód, te is beleegyezel, nem? Legalább az anyut megnyugtatod!
– László, mondd már te is! – taszigálja a férjét.
László Veres, akinek még cirógatják a hiúságát a „micsoda lányokat csináltál” típusú megjegyzések, helyeslően bólint:
– Nézd csak, öcskös, ha kétség felmerül, jobb tisztázni. Egy férfinak joga van tudni, kit tart el a pénzén. Az én lányaimban száz százalékig biztos vagyok, az enyémek!
Hát vajon honnan is van két tűzvörös gyerek két barna hajú szülőtől?
Lassan letettem a villát, gondosan megtöröltem a szám a szalvétával.
Valami bennem átkattant. Az a Nóra Alföldi, aki eddig a családi béke kedvéért tűrt és nyelt, hirtelen eltűnt. Helyébe lépett Nóra Alföldi, a középiskolai biológiatanárnő, tizenöt év tanítási rutinnal, aki egyetlen félmondattal képes a helyükre tenni a pimasz kamaszokat.
– Erika – szólaltam meg. – Ennyire szeretnél a genetikáról beszélgetni?
– Igen, szeretnék! – kidülleszti a mellét a sógornő. – Én az igazság pártján állok! Ne legyenek kakukkfiókák a mi famíliánkban!
– Remek, beszélgessünk. De előre szólok: a biológia egzakt tudomány, nem kér a hisztiből meg az álszentségből.
– Ne okoskodj! – fintorog az anyós. – Nagy tanítónéni… Inkább etetnéd rendesen a férjed, talán a gyerek is emberformájú lenne.
– Balázst rendesen ellátom, Ilona Juhász. Úgy látom, a lányodat viszont túletették önbizalommal.
Felálltam, és úgy kerültem az asztal másik oldalára, hogy mindenki jól lásson.
– Na figyeljenek csak, drága vendégek, jöjjön egy egyszerű feladat ötödikeseknek. Adott az apa: László Veres. – Rámutattam a sógornőm férjére.
László kihúzta magát, fürdött a figyelemben.
– Határozottan barna hajú, barna szemű férfi, sötétebb bőrrel. A felmenőinél kaukázusi vérvonal, ugye így van, László?
– Örmények és görögök voltak a nagyapáim – bólogatott büszkén. – Forró, erős vér!
– Pontosan. Ezek domináns tulajdonságok. A sötét pigment elnyomja a világosat. Ez Mendel törvénye.
A mutatóujjam Erikára vándorolt.
– Az anya: Erika Barna. Most szőke, de eredetileg sötétszőkés-barna volt a haja. Mind emlékszünk az iskolai tablóképeidre, Erika.
Erika arca megfeszült, de próbálta tartani a „nagyvilági díva” pózt.
– Na és? Én a nagymamámra ütöttem!
– Most nézzük az utódokat. – A futkosó ikerlányokra intettem. – Tűzvörös hajú gyerekek, rikító zöld szemmel, hófehér bőrrel, ami nem lebarnul, hanem az első nap után leég. Az egész testükön szeplősziget.
– Az is a nagymamától van! – sikította Erika. – Anyának fiatalon kicsit rezes volt a haja!
– Ne ferdíts, Erika – vágtam a szavába hűvösen. – Ilona Juhász haja mindig hamvasszőke volt. Az édesapátoké gesztenyebarna. László szüleié meg szurokfekete. Akkor mégis honnan pottyant ide ez a rézvörös pigment, Erika?
– Mutáció! – vágta rá az anyós. – Olyan is van! Meg tele… tele… izé… telegónia! Olvastam az újságban!
Elnevettem magam.