Ilona Juhász születésnapja volt, az anyósomé. Hatvanat töltött – kerek évforduló, akár maga az asztal, amelyet alig bírtak bepréselni a nappaliba.
Az asztal roskadozott a három napja készülő ételektől: a kocsonya remegett minden egyes lépésre, amit a felettünk lakók tettek, hatalmas tálakban az „orosz” hússaláta meg a piték, és az egész lakást belengte a nehéz, tömény kajaszag.
Én a legszélre kerültem, a balkonajtó mellé, és valahogy sehogy se találtam a helyem.
A férjem, Balázs Kis, mellettem ült, és csendben kanalazta a bundás heringet. Balázs nálam az a fajta, mint egy öntöttvas radiátor: megbízható, masszív, mindig ugyanott van. De van egy nagy hibája: szentül hiszi, hogy a „női hisztik” maguktól elhalnak, ha az ember egyszerűen nem vesz róluk tudomást.
Az aranyba csomagolt sógornő és a kaviár, kanállal
Velünk szemben trónolt a sógornőm, Erika Barna, mellette pedig a férje, László Veres.
Erika aranyszínű, flitteres ruhát húzott, ami veszélyesen feszült a csípőjén, úgy csillogott, mint egy karácsonyfa valamelyik plázában.
A nyakában ujjnyi vastag lánc, a fülében karika fülbevalók. Mögötte László – sötét bőrű, komor, tekintélyes figura.
Három autószerviz és két autómosó tulajdonosa volt. Szótlanul rágta a húst, néha-néha büszke pillantást vetve az ikerlányaikra, akik visítva száguldoztak az asztal körül.
Az ötéves kislányok, Fruzsina Balogh és Eszter Papp, rikítóan vörösek voltak, fröcskölt rajtuk a szeplő a turcsi orrukon, a bőrük meg szinte áttetsző, tejesfehér. László elolvadva szólította őket „kis rókáimnak”, és szemlátomást egyszer sem jutott eszébe elgondolkodni rajta, hogyan kerülhetett ez a rézvörös árnyalat az ő félig-meddig délszaki, sötét hajú famíliájukba.
A feszültség már régóta izzott köztünk. De ma este, a konyak melegétől és a rá irányuló figyelemtől feltüzelve, Erika elhatározta, hogy olajat önt a tűzre.
Az egész balhé még jóval korábban indult.
Amikor megérkeztünk, a folyosón fogadott minket. Végigmérte a fiamat, Roland Majort, akit fél óráig könyörögtem, hogy vegye fel végre azt a fehér inget.
– Jaj, Roland, szia! – cincogta, és úgy csípett bele az arcába, hogy a gyerek felszisszent. – Hát te milyen kis… kompakt lettél. Balázs, ti nem etetitek ezt a gyereket? Az én csajaim öt évesen már egy fejjel magasabbak voltak!
– Tök normális – morogta Balázs, miközben levette a kabátját. – Rám hasonlít, én is kis tökmag voltam gyerekkoromban.
– Rád? – Erika felkuncogott, és összekacsintott az anyjával, aki a konyhaajtóból leste a jelenetet. – Na persze, csak neked, Balázs, mindig is jó erős csontozatod volt. Ez meg ilyen csibe: füle eláll, orra gomb, minden csupa hegyesszög. Nóra Alföldi, ti adtok neki legalább vitamint? Vagy azon is spóroltok?
– Inkább az eszét pallérozzuk, Erika – csúszott ki belőlem, miközben felakasztottam a kabátomat.
Erika elhúzta a száját.
– Már megint a tanító nénis duma. „Agy”, meg „fejlesztés”. Az a lényeg, hogy egészséges legyen. Nézd meg az enyéimet: igazi parasztvér, csupa élet! Látszik a fajtán.
Az anyósom rögtön rásegített a konyhából:
– Igen, Erike az apjára ütött, Isten nyugosztalja: jó húsban volt, feltűnő jelenség! Balázs is… hát, ő se rossz, de az unoka… hm.
„A kenyeret vékonyabbra vágd”: okosságok a szegényeknek
Amíg a férfiak kimentek cigizni az erkélyre, a vendégek pedig keresték a helyüket, én besurrantam a konyhába, hogy segítsek Ilona Juhásznak kenyeret szeletelni. Ez volt a nap stratégiai ballépése: a terepet már elfoglalta Erika.
Látványosan, két kézzel kaparta ki a piros kaviárt egy nagy üvegből, és óvatosan egy kristály tálkába kanalazta.
– Nóra, azt a kenyeret vágd ám jó vékonyra – dirigált hátra se nézve. – Rengeteg a kaviárunk, László Veres egy egész rekesszel hozott.
– Pont jó így – vágtam vissza.
– Figyelj csak – Erika összeesküvő hangnemre váltott, olyan „suttogásra”, amit a szegőléc mögötti csótányok is tisztán hallottak volna. – Mi van már megint Balázzsal, hogy úgy lóg az orra? Megint le vannak égve? Vehettetek volna Rolandnak egy normális öltönyt legalább. Így, farmerban ideállítani, mint egy árva gyereket… László az övéinek „Dior” gyerekcuccot rendel, külön ember intézi neki külföldről.
– Rolandnak a farmer a kényelmes. Ő gyerek, nem kirakatbaba.
– Hát persze, a kényelem. Ez a szegények örök dumája, Nóra. Inkább a magántanítással foglalkoznál komolyabban. Ne csüngj már a bátyám nyakán, szegény húzza-húzza…
– Erika, én többet keresek, mint Balázs – mondtam higgadtan, miközben sorba igazgattam a szeleteket. – A lakáshitelt pedig múlt hónapban letudtuk. Egy fillér segítség nélkül.
Erika felnevetett.
– Ugyan már, ne mesélj meséket, magántanár többet, mint egy kamionos? Ilona, hallod ezt? Nóra szerint milliomos lett a házi korrepetálásból!
Ilona Juhász, miközben a krumplit kavargatta, fáradtan felsóhajtott:
– Erika, ne bökd már folyton. Nekik megvan a maguk élete, nekünk a miénk. Persze, a Pásikámat azért sajnálom. Agsra hajtja magát, aztán otthon se rend, se megbecsülés. Nóra még a szülinapomra is üres kézzel állított be.
– Ajándékba hoztuk azt a multifőzőt, Ilona Juhász, amit maga kért.
– Hát, a multifőző az csak egy gép. Lélek nincs benne. Erika meg arany karkötőt adott. Látod? – az anyósom büszkén előrenyújtotta a csuklóját, rajta a vaskos lánccal. – Na, ez a valódi anyai szeretet!
Kimentem a konyhából, éreztem, ahogy forr bennem a düh, de lenyeltem. Megígértem Balázsnak, hogy nem teszem tönkre az ünnepet.
„Nem a mi fajtánk!” – amikor a sógornő átlép minden határt
És most ott ültünk az asztalnál.