Egy órával később, otthon, Nina a fiának segített bejutni a szobájába. Szokatlanul csendes volt. Amikor már indult volna kifelé, Leo hirtelen tisztán, érthetően megszólalt:
– Anya…
Nina megállt az ajtóban.
– Tudod – kezdte lassan, a padlót bámulva –, még ha egyszer nem is hallanám többé a zenét… téged akkor is hallani foglak. Ahogy járkálsz a konyhában, ahogy szidod a vízforralót, ahogy morgolódsz a macskára. Nekem ez elég.
Nina egyszerűen összerogyott a székre, a szájára szorította a kezét.
– Leo… – a hangja megremegett – Hallasz engem?
Leo felpillantott, és hosszú idő óta először igazán elmosolyodott:
– Már régóta hallak, anya. Csak eddig túlságosan sok mindent képzeltem hozzá. Ma pedig úgy döntöttem, tényleg figyelni fogok rád.
Nina nem engedett a késztetésnek, hogy odalépjen hozzá, nem rohant átölelni – csak görcsösen megszorította a szék támláját, hogy eltakarja a kezében remegést.
– Akkor vésd jól az eszedbe – fújta ki a levegőt. – Te nem az én problémám vagy. Te vagy az életem. És ha egyszer eljönne a nap, hogy semmit sem hallasz, én majd megtanulok úgy beszélni, hogy akkor is érezd. Kézzel-lábbal, cetlikkel, konyhai tánccal, ahogy kell.
Leo halkan felnevetett a könnyein át.
– Akkor én leszek a te személyes csend-hangmérnököd – mondta. – Mert most már teljes bizonyossággal tudom: köztünk nincs üresség. Közöttünk van valami, ami hangosabb minden zenénél.
Azon az estén újra felnyitotta a régi laptopját. A képernyőn ismerős programok ikonja villogott. Felvette a fejhallgatót, aztán elmosolyodott, levette, és letette maga mellé. A folyosóról beszűrődött anyja lépteinek zaja, halkan csörrent egy csésze, a macska felháborodottan nyávogott. Elindított egy felvételt, és csak hallgatta az otthon hangjait. Hosszú idő óta először nem háttérzajként hatottak. Inkább úgy szóltak, mint egy ígéret: itt nem elviselik őt, hanem várnak rá.