Gyógyszerek, rehabilitáció, készülékek. Már eladtam anyám zongoráját is. Ő tanított volna zongorázni, de sosem tanultam meg. Ő… ő meg gyerekkora óta fül után szedte ki a dallamokat. És én még csak fel sem figyeltem rá, érti? Dolgoztam, rohantam, mindig az volt, hogy „majd később”. Most meg lehet, hogy az a „később” soha nem jön el.
Leo érezte, hogy könny szúr a szemébe. Eszébe jutott, ahogy egy éjszaka, amikor a szomjúság felébresztette, hallotta, hogy az anyja – abban a hitben, hogy ő alszik – halkan a telefonba suttogja valakinek: „Fogalmam sincs, mit tegyek. Semmit sem hall. Teljesen bezárkózott. Félek, hogy elveszítem.” Akkor csak az első mondatot értette, és a többit a gyerekfejében így fejezte be: „engem”.
– Néha úgy gondolom – folytatta Nina –, hogy talán jobb lenne, ha az apjánál lakna. Ott több a pénz, több az esélye mindenre. De… – a mellkasára tette a kezét – akkor nekem nem lenne miért reggel felkelnem.
Kétféle félelem között élek: hogy elveszítem őt testileg, és hogy lelkileg vesztem el, ha azt hiszi, csak szánalomból vagyok mellette.
Az orvos pár pillanatig hallgatott, aztán megszólalt:
– Csak egy dologban téved. Azt hiszi, maga gondolkodik helyette. Lehet, hogy ő meg helyette gondolja tovább magát. Próbáljon meg legalább néha arról beszélni, amit tényleg érez, ne arról, amit „kellene” mondania.
Leo összeszorította a fogát. Minden sóhaj, minden mondata mintha lekapargatott volna egy-egy darabot abból a nehéz kőből, amit évek óta a mellkasában cipelt. Kiderült, hogy az ő félelmei mögött az anyjának is megvannak a saját szorongásai.
Néhány perc múlva az orvos visszajött. Leo gyorsan a pulóvere ujjába törölte a könnyeit. Az orvos vele szemben leült, és halkan megkérdezte:
– Na, elég volt?
– Igen – suttogta Leo. – Csak… kérnék még egy „hibát”.
– Mégis mifélét?
– Mondja el neki az igazat. Csak úgy, hogy azt higgye, még mindig nem hallok rendesen. Én mindent el fogok mondani neki, ha már képes leszek rá.