– Vannak tanúk?
– Igen, bíró asszony. Az alperes oldaláról: Orsolya Barna. A felperes részéről: Henrietta László.
Először Henrietta Lászlót szólították. Az idős asszony óvatosan lépett be, körbenézett, majd leült a tanúk helyére.
– Mesélje el, mit tud Mónika Varga családjáról – kérte a felperes ügyvédje.
– Hát, a szomszédjuk vagyok. Pont szemben lakom velük. Láttam, hogyan éltek.
– Mit látott pontosan?
– István Szabó állandóan szerelt valamit. Hol a csapot, hol a konnektort. Pénzt is adott a felújításra.
– Mikor történt ez a felújítás?
Henrietta László elgondolkodott:
– Úgy három éve… vagy négy. Pontosan már nem tudom.
Csongor Farkas felállt:
– Engedélyt kérek, hogy kérdést tegyek fel a tanúnak.
– Engedélyezem.
– Henrietta László, emlékszik, mikor költözött be Mónika Varga a lakásba?
– Hát… régen volt már.
– Kétezer-tizenegyben. Két évvel az esküvő előtt. A Veszprémi ingatlannyilvántartás igazolása szerint a lakás felújítása ekkor történt. Még a házasságkötés előtt. Maga pedig azt mondja, három éve.
Az öregasszony idegesen fészkelődni kezdett:
– Lehet, hogy tévedtem…
– Azt legalább fel tudja idézni, milyen felújításról beszélünk?
– Hát… tapétáztak, kicserélték a padlót…
– Az iratban egyértelműen az áll, hogy a padlóburkolatot 2011-ben cserélték le. A tapétát is akkor rakták fel. Itt vannak a dokumentumok.
Henrietta László elsápadt. A felperes ügyvédje közbeszólni próbált, de a bíró leintette:
– Hagyja a tanút válaszolni.
– Összekeverhettem az éveket – motyogta az asszony.
– Nincs több kérdésem – mondta Csongor Farkas, és visszaült.
Ezután Orsolya Barnát hívták be. A szomszéd nyugodtan, magabiztosan lépett a terembe, helyet foglalt, és a bíróra nézett.
– Orsolya Barna, mesélje el, mit tud arról, mikor költözött be Mónika Varga a lakásba, és mikor kezdtek ott együtt élni.
– Mónika először egyedül költözött be, kétezer-tizenegyben. Segítettem neki becipelni a bútort. A lakás már akkor fel volt újítva, minden készen állt. István Szabót csak két évvel később láttam először, amikor összeházasodtak. Két szatyor ruhát hozott magával, mást nem.
– Emlékszik rá, történt-e komolyabb felújítás a házasság ideje alatt?
– Nem. Mónika csak a gyerekszobát alakította át kicsit, amikor megszületett Nikolett Pintér. De az is inkább csak ráncfelvarrás volt – tapétát cserélt, vett egy szekrényt. István ebben nem vett részt.
– Honnan tudja?
– Egy emelettel lejjebb lakom. Mindent hallani. Ha rendes, nagy felújítás lett volna, biztos nem kerülte volna el a figyelmem.
A felperes ügyvédje próbált belekapaszkodni:
– És honnan tudja, hogy István Szabó pénzt sem adott hozzá?
– Onnan, hogy gyakran jártam át Mónikához. Barátnők vagyunk. Elmondta, hogy a felújításra a saját autója eladásából lett pénze. Még a házasság előtt.
– Ezek csak szavak.
– Mónikának megvannak az autó adásvételi papírjai és a számlák az építőanyagokról.
A bíró bólintott:
– A dokumentumok az iratokhoz csatolva.
Ekkor Krisztina Halász nem bírta tovább. Hirtelen felpattant a helyéről:
– Ez mind hazugság! Hogyhogy István Szabónak semmi sem jár? Osszák ketté, ahogy kell! Hiszen ő a gyerekek apja! Tíz évig ott lakott!
– Kérem, tartsa be a rendet a tárgyalóban! – a bíró az asztalhoz csapott a kalapáccsal. – Még egy ilyen jelenet, és ki kell vezettetnem.
Az anyós leült ugyan, de tovább mormogott valamit az orra alatt. Csongor Farkas kihasználta az alkalmat:
– Tisztelt bíróság, szeretném felhívni a figyelmét valamire. A felperes és a jogi képviselője egyetlen szóval sem említik a kiskorú gyermekek – a kérelmező unokáinak – érdekeit. A lakás megosztása azt eredményezné, hogy a gyerekek elveszítik a stabil otthonukat. Itt születtek, itt járnak iskolába, két sarokra innen. Itt vannak a barátaik, az egész megszokott világuk.
A bíró István Szabó felé fordult:
– István Szabó, ön valóban úgy gondolja, hogy joga van ehhez a lakáshoz? Vagy a keresetet külső nyomásra nyújtották be?
István Szabó elpirult. Krisztina Halász oldalba bökte. A férfi zavartan nyelt egyet:
– Én… úgy érzem, hogy valami azért csak járna…
– Pontosan mi?
– Hát… ott laktam. Dolgoztam.
– A lakás a felesége különvagyona volt már a házasságkötés előtt. Ez okiratokkal igazolt tény. A közös vagyonból finanszírozott értéknövelő beruházásra nincs bizonyíték. Ön csak ideiglenes bejelentéssel lakott ott. Milyen alapon kéri a megosztását?
István Szabó hallgatott. A bíró felsóhajtott:
– Harminc perc szünetet rendelek el.
A folyosón Mónika Varga az ablaknál állt. Mellé lépett Csongor Farkas.
– Jól állunk. Tartson ki.
– Félek elhinni.
– Elhiheti. A bíró ön mellett áll.
Ekkor Krisztina Halász sietett el mellettük, gyűlölettel teli pillantást vetve Mónikára:
– Majd még meglátjuk, mi lesz a vége.
Amikor folytatódott a tárgyalás, a bíró felolvasta az ítéletet:
– A keresetet a bíróság teljes egészében elutasítja. A Cegléd 12. szám alatti, 45-ös számú lakás kizárólagos tulajdonosa Mónika Varga, aki azt házasságkötés előtt, öröklés útján szerezte meg. A közös vagyon felhasználásával történő értéknövelő beruházásra semmilyen hitelt érdemlő bizonyíték nem került elő. A felperes oldaláról érkezett tanúvallomások ellentmondásosak, okiratokkal nem támaszthatók alá. A per költségeit a felperes viseli.
Mónika Varga a kezébe temette az arcát. Nem sírt, inkább a megkönnyebbülés volt ez. A lakás marad. A gyerekek biztonságban vannak.
Krisztina Halász felugrott:
– Ez felháborító! Panasszal fogok élni!
– Kérem, hagyja el a tárgyalótermet – a bíró hajthatatlan maradt.
Az anyós kiviharzott, úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy az visszhangzott. István Szabó lesütött fejjel ült a padon.
Odakint, az épület előtt Mónika utolérte a volt férjét. A férfi a bejáratnál állt, cigarettázott, és a járdát bámulta.
– István.
– Szia.
– Elégedett vagy most?
– Nem. Anyám tombol. Azt hajtogatja, hogy gyáva vagyok.
– Te hogy látod?
Felemelt fejjel nézett rá:
– Úgy, hogy hülyeséget csináltam. Sajnálom.
– Nem kellett volna idáig eljutni.
– Tudom. De nem bírtam ellentmondani anyámnak.
– Felfogod, hogy a saját gyerekeidtől akartad elperelni az otthonukat?
István bólintott:
– Most már felfogom.
Mónika felsóhajtott:
– A gyerekek hiányolnak. Bármikor jöhetsz hozzájuk. De a lakásra több igényed nem lehet. Soha többé.
– Rendben van.
Otthon Orsolya Barna és a gyerekek várták Mónikát. A szomszéd az iskolából hozta el őket, és magához vitte, míg tartott a tárgyalás.
– Na? – kérdezte, nyílt reménnyel a szemében.
– Megnyertük.
– Tudtam!
Nikolett Pintér a nyakába ugrott:
– Anya, akkor most biztosan itt maradhatunk, ugye?
– Igen, kincsem. Ez a mi otthonunk.
Marcell Balogh is odalépett, átkarolta az anyját:
– Sejtettem, hogy sikerülni fog neked.
Aznap este, miután a gyerekek elaludtak, Mónika a konyhában ült. Elővette a szekrény mélyéről a régi fényképet – Gizella Rácz áll rajta ennek a lakásnak a hátterében. Még fiatal, mosolyog, karjában a kis Mónikával.
– Köszönöm, nagyi – suttogta. – Mindent jól csináltál.
Megrezdült a telefonja. Üzenet Orsolyától: „Büszke vagyok rád. Ügyes voltál.”
Mónika elmosolyodott. Holnap újra munka, számlák, a szokásos hétköznapi küzdelmek. De a házat megvédte. A gyerekek biztonságban vannak. A többi már nem számít annyira.
Átment a gyerekszobába. Nikolett a plüssnyuszit ölelve aludt. Marcell a hátán feküdt, széttárt karokkal. Az ő otthonuk. Az ő menedékük.
És ezt az otthont többé már senki nem veheti el tőlük.