– Ezek szerint tanúk is lesznek? – kérdezte a bírónő.
– Igen, bíró asszony – felelte Csongor Farkas. – A felperes oldalán szeretnénk meghallgattatni a szomszédot, Henrietta Lászlót.
– Rendben. Hívják be a tanút.
Az ajtó kinyílt, és Henrietta László lépett be. Erősebben kisminkelte magát, mint hétköznap, ahogy ünnepekkor szokta. Zavartan állt meg a terem közepén.
– Mutatkozzon be a bíróságnak: neve, születési ideje, lakcíme – mondta a bírónő.
Henrietta László elhadarta az adatait, aztán összekulcsolta a kezét.
– Tanú, figyelmeztetem a büntetőjogi felelősségére – folytatta a bíró. – Ön köteles mondani az igazat, és csak az igazat. Понимали ли вы разъяснения суда?
– Igen… értem – bólintott Henrietta halkan.
– Helyezkedjen el, és válaszoljon a kérdésekre.
István Szabó ügyvédje azonnal előrelépett:
– Mondja meg, kérem, mióta ismeri István Szabót és Mónika Vargát?
– Régóta… több mint tíz éve – felelte. – Szomszédok vagyunk.
– Ön látta, hogyan éltek ők ebben a lakásban? Milyen volt a családi életük?
– Hát… – Henrietta habozott. – Eleinte rendes családnak tűntek. Aztán… veszekedések voltak. Sokszor hallottam kiabálást. Főleg ő – a fejével Mónika felé intett – kiabált a férjével és a gyerekekkel.
Mónika összerezzent, de hallgatott.
– A lakásban végeztek-e felújítást? Ha igen, ki kezdeményezte, ki fizette?
– Igen, volt felújítás – élénkült fel Henrietta. – István csinálta. Ő hordta fel a csempét, a laminált padlót, saját kezűleg cserélte ki a csöveket. Mindig mondta, hogy minden pénzét belenyomja ebbe a lakásba.
– Ön tanúja volt annak, hogy ő vásárolta az anyagokat?
– Igen. Láttam, ahogy teherrel érkezett, meg szatyrokkal. Cipekedett. Ő szinte mindent maga vett meg.
– Köszönöm, nincs több kérdésem.
Csongor Farkas felállt:
– Tanú, mondja meg, kérem, jelen volt-e akkor, amikor Mónika Varga a lakásba beköltözött?
– Hát… közvetlenül nem. De tudom, mikor jöttek. Láttam, hogy hozzák a bútorokat.
– Ön saját szemével látta beköltözésük napját?
– Nem pont a napját… – nyelt egyet Henrietta. – De láttam, hogy már ott laknak.
– Akkor pontosan azt a pillanatot, amikor beköltöztek, nem látta – pontosított Csongor Farkas. – Jól értem?
– Hát… nem.
– Arról tud, hogy a lakást Mónika Varga a nagymamája, Gizella Rácz után örökölte?
Henrietta összezavarodott:
– Azt mondták, hogy a lakás… közös. Hogy együtt élnek, együtt fizetnek.
– Кto mondta?
Henrietta egy pillanatra elhallgatott, majd kelletlenül felelte:
– Krisztina Halász. Hogy a lakás félig az övék.
– Tehát önnek nincsenek hiteles adatai sem az öröklésről, sem a tulajdonviszonyokról?
– Nem… papírokat én nem láttam.
– Köszönöm. Nincs több kérdésem.
A bíró a tanúra nézett:
– Ülhet. Tanú vallomása a bíróság által meghallgatva.
Henrietta megkönnyebbülten helyet foglalt a padon, szemét lesütve.
– Vannak még tanúk a felperes részéről? – kérdezte a bíró.
– Nincsenek, bíró asszony – felelte magabiztosan István ügyvédje.
– Rendben. Akkor hallgassuk meg az alperes tanúját.
Csongor Farkas felállt:
– Kérjük Orsolya Barna meghallgatását.
Mónika szíve hevesen vert, amikor Orsolya belépett a terembe. Barátnője idegesen gyűrögette a táskáját, de amikor észrevette Mónika tekintetét, bátorítóan bólintott.
A bíró megismételte a szokásos kérdéseket, figyelmeztette a felelősségre, majd intett:
– Tanú, mondja el, mit tud az ügyről.
– Orsolya Barna vagyok, Mónika barátnője – kezdte. – Pontosan emlékszem, amikor ide költözött. Akkor még nem élt együtt Istvánnal. A nagymamája, Gizella Rácz után kapta meg a lakást, örökségként. Már akkor itt lakott, külön.
– Voltak jelen, amikor először jött a lakásba? – kérdezte Csongor Farkas.
– Igen – bólintott Orsolya. – Segítettem neki pakolni, dobozokat cipeltünk. Akkor még sehol nem volt István. Jóval később költözött hozzá.
– A felújításról mit tud? – folytatta az ügyvéd.
– Tudom, hogy egy részét közösen intézték, de a nagyszabású javításokat a nagymama pénzéből kezdték, még Mónika házassága előtt. Később kisebb munkákat végeztek, de a lakást ő örökölte, ez biztos.
– Köszönöm.
A felperes ügyvédje próbált belekötni:
– Tanú, ön barátnője az alperesnek. Ez nem befolyásolja az ön pártatlanságát?
– Nem – felelte Orsolya nyugodtan. – Az igazat mondom. Így történt.
A bíró bólintott, majd összefoglalta:
– A bíróság meghallgatta a felek álláspontját és a tanúvallomásokat. A bizonyítékokat vizsgálat tárgyává tette. A tárgyalást berekesztem, az ítélethirdetésre tizenöt óra harminc perckor kerül sor.
Kalapács koppant. Mónika úgy érezte, mintha a hangja a mellkasában is visszhangozna.
A folyosón Csongor Farkas félrevonta:
– Minden a várakozások szerint ment. A szomszéd vallomása gyenge volt, láthatóan sem papírokat, sem pontos adatokat nem ismert. Orsolya viszont egyértelműen megerősítette az öröklés tényét és az időrendet. Esélyük kicsi.
– De mégis… félek – vallotta be Mónika halkan.
– Érthető. De jogilag az ön pozíciója erős. Jöjjön vissza az ítélethirdetésre, addig próbáljon egy kicsit megnyugodni.
A várakozás órái végtelennek tűntek. Mónika az épület melletti kis parkban ült, nézte a kopár fákat, és közben újra meg újra végigpörgette a fejében a tárgyalás minden mondatát. Gondolatban már a gyerekeknél járt: vajon mit csinál most Marcell Balogh, Nikolett Pintér, vajon eszükbe jut-e a bíróság, vagy csak a leckével küzdenek.
Amikor visszament a Szolnok épületébe, a folyosón már ott állt István Szabó és Krisztina Halász. Az anyós ajkán diadalmas mosoly játszott.
– Na, mindjárt kiderül, ki volt okosabb – sziszegte Mónika felé.
– Mindjárt – felelte Mónika, és belül próbálta összeszedni a maradék erejét.
Az ítélethirdetésre mindenki visszatért a tárgyalóterembe. A bíró felolvasta az ügy számát, majd kimért hangon beszélni kezdett:
– A bíróság, megvizsgálva a felek magyarázatait, a tanúk vallomásait és az írásbeli bizonyítékokat, a következő döntésre jutott…
Mónika szinte visszafojtotta a lélegzetét. A szavak lassan, súlyosan gördültek:
– A keresetet elutasítja. A vitatott lakás Mónika Varga kizárólagos tulajdona marad, mivel azt a házasságkötés előtt, öröklés jogcímén szerezte. A felperest a bíróság kötelezi, hogy fizesse meg az alperes részére a perköltséget és az ügyvédi díjat.
Egy pillanatra csend lett, aztán Krisztina Halász kitört:
– Ez igazságtalanság! Az én fiam az utcán marad!
– Csend a teremben – emelte fel a hangját a bíró. – A bíróság döntése jogszerű és végrehajtható. Az ülést berekesztem.
Mónika csak akkor vette észre, mennyire remeg a keze, amikor Csongor Farkas feléje fordult:
– Gratulálok. Megvédtük a lakást.
– Köszönöm – suttogta. – Nem is tudom, hogyan háláljam meg.
– Nincs rá szükség. A gyerekek maradnak az otthonukban – mosolygott halványan. – Ez a lényeg.
Amikor kiléptek a Szolnok épületéből, a hideg levegő úgy csapta meg Mónikát, mintha valami nehéz, fullasztó takarót rántottak volna le róla. A helyén maradt félelem, fáradtság, de valami új érzés is: megkönnyebbülés. És egy szilárd, belső bizonyosság:
„Ez a lakás a Marcell Balogh és Nikolett Pintér otthona. És soha többé nem hagyom, hogy bárki elvegye tőlük.”