A fiú odanyúlt az orvoshoz, és suttogva mondta: „Doktor úr, ne árulja el neki, hogy mindent hallok. Tudnom kell, kinek vagyok útban ebben a házban.” Az orvos egy pillanatra elhallgatott, tekintete a vizsgálóágyon fekvő, sápadt kamaszra siklott, majd az ajtónál álló nőre, aki idegesen csavargatta a táskája pántját. „Az anyja” – formálta hangtalanul a szavakat az időközben előkerült nővér. De amikor az orvos újra a fiú szemébe nézett, megértette, hogy itt messze nem csak a hallásáról van szó.
Leónak hívták, tizennégy éves volt, és alig két hete esett át egy súlyos agyhártyagyulladáson. Az orvosok figyelmeztették az anyját, hogy komoly szövődmények léphetnek fel, akár maradandó halláskárosodás is. Attól a naptól kezdve Nina, az édesanyja, mindenkinek ugyanazt ismételgette: „Szinte semmit sem hall, tessék hangosabban beszélni.” Leo pedig csendben az ablakon bámult kifelé, és úgy tett, mintha nem is érzékelné a háta mögött szűrődő, félfojtott beszélgetéseket.
Aznap Nina kontrollvizsgálatra hozta a fiát. Fáradtan roskadt le a székre, miközben az orvos áthívta Leót a szomszédos helyiségbe, hogy megvizsgálja a hallását. Amíg a nővér a műszereket készítette elő, a fiú odahajolt az orvoshoz, és alig hallhatóan megszólalt:
— Doktor úr, kérem, játssza azt, hogy még mindig rosszul hallok. Kérem. Én… csak tudni szeretném.
— Mit szeretnél tudni? — kérdezte az orvos ugyanolyan halkan.
Leo nyelt egyet:
— Hogy anya tényleg szeret-e, vagy csak sajnálatból törődik velem. Otthon, amikor azt hiszi, hogy nem hallok, egészen máshogy beszél.
Az orvos érezte, hogy összerándul benne valami. A fiú azonban nem állt meg:
— Amikor majd kimegy hozzá, mondja azt neki, hogy még mindig alig hallok. Azt akarom… hallani, mit mond rólam, amikor biztos benne, hogy nem jut el hozzám. Csak… ne nézzen rám így. Bírni fogom.
A vizsgálat eredménye egyértelmű volt: Leo hallása szinte teljesen helyreállt. Az orvos mégis, szemet hunyva a szabályok felett, bólintott a fiúnak, aztán szándékosan súlyos sóhajjal kilépett a folyosóra.