Mindenhol ugyanazt a választ kapta: a tanácsadás ingyenes, de a peres képviselet hetven–százötvenezer forint között mozog. Ennyi pénze nem volt. A válás óta alig tudta összekaparni a hónap végére valót. Bolti eladóként huszonnyolcezret keresett, plusz valami csekély jutalék az eladások után. Abból kellett felöltöztetnie és megetetnie a gyerekeket, fizetni a tanszereket, a szakköröket…
A negyedik iroda egy régi ház csendes utcájában működött. A „Csongor Farkas ügyvéd” feliratú tábla a második emeletre mutatott. Mónika Varga felcaplatott a nyekergő lépcsőn.
A szerény méretű irodában, az íróasztal mögött egy körülbelül negyvenöt éves férfi ült, szemüveggel, halántékán őszülő tincsekkel. Felemelte a fejét az iratok fölül.
– Jó napot kívánok. Fáradjon be, üljön le.
– Jó napot. Mónika Varga vagyok. Ingatlanmegosztási ügyben lenne szükségem segítségre.
– Csongor Farkas – nyújtotta a kezét. – Hallgatom.
Mónika részletesen elmondott mindent, az elejétől a végéig. A férfi figyelmesen hallgatta, néha egy-egy sort feljegyzett a jegyzetfüzetébe.
– Vannak papírjai a lakásról? – kérdezte, amikor befejezte.
– Igen. Öröklési bizonyítvány, ajándékozási szerződés a nagymamámtól, és a tulajdoni lap másolata.
– Mikori az öröklés dátuma?
– Kétezer-tizenegy. Június.
– És mikor ment férjhez?
– Kétezer-tizenháromban. Szeptemberben.
Csongor Farkas bólintott.
– Tehát két év a különbség. Ez kedvező. A férje be volt jelentve a lakásba?
– Igen, de csak ideiglenesen. Ő kérte, a munkája miatt kellett neki.
– A házasság alatt csináltak valamilyen felújítást?
– Nem. A felújítást esküvő előtt intéztem. Az autóm eladásából volt rá pénzem, az is az én nevemen volt.
– Ezt tudja valamivel igazolni?
– Megvan az adásvételi szerződés az autóról. Meg az anyagokról szóló blokkjaim is.
– Nagyszerű. És a felperes mivel próbálhat előállni?
– Fogalmam sincs. Az anyóson valami olyasmit emlegetett, hogy „a lakáskörülmények javítása”.
– Értem. Mondja, vannak tanúk, akik igazolni tudják, hogy a lakás már a házasságkötés előtt lakható állapotban volt?
– A szomszédom, Orsolya Barna. Ő segített a költözésnél, még a bútorokat is együtt cipelgettük.
Az ügyvéd feljegyezte a nevet.
– Remek. Így már korántsem olyan bonyolult ez az ügy, mint elsőre hangzik. A lakást ön még a házasságkötés előtt, öröklés útján szerezte, tehát különvagyon. A Családjogi törvény harminchatodik paragrafusa ezt egyértelműen kimondja.
– De az anyós talált valami jogászt, az azt mondta, hogy érdemes megpróbálni.
– A próbálkozásnak nincs határa – vette le a szemüvegét, és komolyan Mónikára nézett Csongor Farkas. – A kérdés az, van-e jogalap. Önnek van, nekik nincs.
– És mennyibe kerülne, ha elvállalja az ügyet?
Az ügyvéd hetvenezer forintot mondott. Mónika elsápadt.
– Ennyit nem tudok egyben kifizetni.
– Mennyit tud most előteremteni?
– Olyan húszezer forintot raktam félre. Vésztartaléknak.
– Hát, úgy tűnik, eljött a vész – mosolyodott el halványan az ügyvéd. – Rendben. Legyen így: húszezret most, a maradékot a bírósági döntés után. Részletekben, kamat nélkül.
– Miért egyezik ebbe bele? – Mónika nem hitt a fülének. – Mások rögtön elutasítottak, mihelyt szóba hoztam, hogy nincs pénzem.
– Mert az ön ügye igazságos. És mert két gyereke van, akiknek fedél kell a fejük fölé.
Mónika torka elszorult. Kezet nyújtott.
– Köszönöm.
– Nincs mit. Szedjen össze minden iratot, és hozza be holnap. Megfogalmazzuk az ellenkérelmet.
Amikor kilépett az utcára, két nap óta először érezte úgy, hogy tényleg kap levegőt. Van esély. Van valaki, aki mellé áll.
***
Néhány nappal később, amikor Mónika a gyerekekért ment az iskolába, a kijáratnál már várta őt Krisztina Halász. Az anyós két szatyrot szorongatott, amikből játékok és édességek kandikáltak ki.
– Gizella Rácz! – kiáltott fel örömmel Nikolett Pintér, és a nagymamához szaladt.
Marcell Balogh a mamája mellett maradt, megfogta a kezét. Mónika visszaszorította a fiú tenyerét.
– Drága Nikolettem – ölelte és csókolgatta a kislányt az anyós. – Hogy vagy, hogy megy a suli?
– Jól! Tegnap ötöst kaptam rajzból!
– Ügyes vagy nagyon. Marcell Balogh, gyere ide – intett az unokának.
A fiú kelletlenül odament. Krisztina Halász átnyújtott neki egy csomagot.
– Nesze, ez nektek van. Csoki, amit szerettek. És egy új könyv Marcellnek.
– Köszönöm – vette át a csomagot, de a mozdulatán látszott a tartózkodás.
– Hogy vagy, Mónika Varga? – fordult végre Mónikához az anyós. – Bírni tudod a gyerekeket?
– Megoldjuk.
– Nem éheznek? A te fizetésedből…
– Jól megvagyunk.
Krisztina Halász nagyot sóhajtott.
– István Szabó nagyon maga alatt van. Azt mondja, a gyerekek már nem is hívják.
– De igen. Ő az, aki nem veszi fel a telefont.
– Ez nem igaz. Csak sok a dolga a munkahelyén.
Mónika érezte, hogy a düh kezd felforrni benne, de lenyelte. A gyerekek ott álltak mellette; nem engedhette meg magának, hogy jelenetet rendezzen.
– Krisztina, ha mondani akar valamit, mondja egyenesen.
– Rendben – kiegyenesedett az anyós. – Figyelj ide, Mónika. A lakás nagy, háromszobás. Hetven négyzetméter. Ti hárman simán elférnétek egy kétszobásban is. István Szabónak pedig oda kellene adni a részét. Ő is apa, neki is kell valahol laknia.
– A részét? – húzta féloldalas mosolyra a száját Mónika. – Mégis milyen részét?
– Hogyhogy milyet? Tíz évig élt veled!
– Az én lakásomban. Ami már előtte is az enyém volt.
– Ezt még bizonyítani kell.
– Bizonyítani fogom.
Krisztina Halász összeszorította az ajkát, aztán erőltetett mosolyt varázsolt az arcára.
– Mónika, miért kell nekünk összeveszni? Próbáljunk meg szépen megegyezni. Eladod a lakást, a pénzt megfelezzük. Te veszel magadnak egy kétszobást kicsit kijjebb, olcsóbban. István végre rendes lakást tud venni magának.
– És a gyerekek?
– A gyerekek? Mi közük ehhez?
– Az, hogy ez az ő otthonuk. Itt születtek, itt nőttek fel. Itt van az iskolájuk, a barátaik.
– Mónika, ne légy ilyen makacs. A bíróság úgyis nekünk ad igazat.
– Ezt még majd meglátjuk.
Mónika megfogta a gyerekek kezét.
– Gyertek, indulunk.
– Várj – lépett elé Krisztina. – Mónika, figyelmeztetlek. Vannak tanúim, akik igazolni fogják, hogy István Szabó fizette a felújítást. Hogy ő tartotta el a családot.
– Miféle tanúi?
– Majd meglátod a bíróságon.
– Menjünk, anya – húzta Mónikát Marcell Balogh. – Nem akarok itt álldogálni.
Elindultak hazafelé. Nikolett Pintér vissza-visszanézett.
– Anya, miért beszél így a nagymama?
– Ne foglalkozz vele, kicsim.
– De azt mondta, hogy elköltözünk valahova. Én nem akarok elköltözni.
– Nem is fogunk. Megígérem.
Otthon Marcell felkucorodott anyja mellé a kanapéra.
– Anya, igaz, hogy a nagymama elveheti a lakást?
– Nem, kisfiam.
– És ha a bíróságon azt mondja, hogy apa segített?
– Vannak papírjaim, amik bizonyítják, hogy a lakás az enyém.
– Mik azok a tanúk?
– Azok olyan emberek, akik látták, hogyan zajlottak valójában a dolgok.