– Mónika Varga, láttad ezt a papírt? – nyújtott felé egy borítékot a lépcsőházban Orsolya Barna, ahogy Mónika kinyitotta az ajtót.
– Miféle papírt?
– A bíróságtól jött. Lenn a postaládámat ürítettem, a tiéd meg tárva-nyitva volt. Ez meg így félig kilógott.
Mónika átvette a borítékot. Amint megpillantotta a Szolnoki Bíróság pecsétjét, maguktól beleremegtek az ujjai. Ott helyben feltépte, be sem ment addig a lakásba.
„Keresetlevél a közösen szerzett vagyon megosztásáról. Felperes: István Szabó. Alperes: Mónika Varga.”
– Mi áll benne? – Orsolya áthajolt a válla fölött. – Uramisten… teljesen elment az esze? A lakást akarja kettévágni?
– Nem ő. Az anyja – szorította ökölbe a papírt Mónika. – Ez az egész az ő műve.
A lakásból gyereknevetés szűrődött ki. Nikolett Pintér és Marcell Balogh a szobában játszottak, mit sem sejtve róla, hogy a fejük fölött készül széthasadni az otthonuk.
– Várj csak, ez a lakás eredetileg is a tiéd volt, ugye? – vonta össze a szemöldökét Orsolya. – A nagymamád hagyta rád, emlékszem.
– Persze, hogy az enyém. Két évvel azelőtt költöztem ide, hogy megismertem Istvánt.
– Akkor mégis miféle jogon követeli?
– Én se értem – lépett be a lakásba Mónika, még mindig a kezében szorongatva az idézést. – Köszi, Orsi, hogy elhoztad a gyerekeket az iskolából.
– Ugyan, semmiség. Figyelj, ha kell, be is tanúskodom. Mindent tudok, láttam, amikor beköltöztél.
Mónika csak bólintott, beszélni sem nagyon tudott. Lehuppant a nappali kanapéjára, és újra végigfutotta a sorokat. Krisztina Halász azt kérte a bíróságtól, hogy a lakást minősítsék közös vagyonnak, és ítéljék oda a felét a fiának. A felét! Egy háromszobás lakásnak, a kerület közepén!
– Anya, az mi? – lépett ki a szobából Marcell Balogh, a kezében építőkockákkal. – Miért vagy ilyen szomorú?
– Semmi baj, kincsem. Csak nagyon elfáradtam a munkában.
– Nem igaz – lépett közelebb a fiú. – Be vannak vörösödve a szemeid.
Mónika magához ölelte a fiát. Tízéves múlt, de már mindent észrevetett, mindent átlátott. A válás után hirtelen komolyabb lett, mint ami ennyi idősen természetes volna.
– Figyelj, Marcell – döntött úgy, hogy nem ködösít. – Emlékszel, nemrég voltál Gizella Rácznál?
– Aha. Engem meg Nikolettet is levitte a játszótérre.
– És mit mesélt neked a nagymama?
Marcell vállat vont:
– Mindenfélét. Kérdezte az iskolát. Aztán felhívta telefonon apát. Véletlenül hallottam, mit mond.
– Mit hallottál pontosan?
– Hát… azt mondta, hogy a lakásnak apáé kellene lennie. Hogy te itt éltél ugyan, de apa is beletette a pénzét. És hogy joga van a felére.
Tehát jó előre elkezdte készíteni a terepet. Mónika állkapcsa megfeszült. Krisztina Halász mindig agyafúrt volt, de hogy idáig elmegy…
– Anya, ki fognak minket innen dobni? – Marcell hangja elcsuklott.
– Nem, drágám. Senki nem fog innen kitenni bennünket.
– De hát akkor a nagyi miért mondta?
– Azért, mert nincs igaza. Ez a lakás már azelőtt az enyém volt, hogy egyáltalán megismertem volna apát. Gizella Rácz, a dédnagymamád hagyta rám.
– Emlékszem a dédira – elmosolyodott Marcell. – Mindig adott csokit.
– Úgy bizony, mindig adott.
Ekkor Nikolett Pintér rohant ki a szobából a babájával:
– Anyuci, mikor jön haza apa? Azt ígérte, hétvégén eljön.
– Nem tudom, kicsim.
– Hívd fel! Meg akarom mutatni neki az új rajzomat.
Mónika az órára pillantott. Fél kilenc elmúlt. Telefonálni kellett. Azonnal.
– Gyertek, menjetek be játszani, mindjárt megyek én is.
Bezárkózott a konyhába, és felhívta az exférjét. Hosszan csengett ki a vonal. Végül István felvette.
– Halló?
– Én vagyok. Most azonnal elmagyarázod, mi folyik itt.
– Mónika, figyelj…
– Nem azt, hogy „figyelj”. Mondd meg, miért kaptam idézést a bíróságtól! Elhatároztad, hogy elperled a gyerekeidtől a lakást?
– Nem én akartam így! – István hangjában bűntudat csengett. – Anyám erőltette.
– István, te most komolyan felnőtt férfi vagy, vagy még mindig kisfiú? Harminchat éves vagy!
– De mit kellett volna csinálnom? Azt mondja, jogom van hozzá. Hogy tíz évig éltem abban a lakásban.
– István – tagolta lassan Mónika –, a lakás már a házasságkötésünk előtt is az enyém volt. Minden papírom megvan róla. Örökség, a nagymamámtól.
– Anya szerint meg lehet próbálni a „lakáskörülmények javítása” címen. Hogy én csináltattam a felújítást.
– Miféle felújítást?! Te most komolyan beszélsz?
A háttérből éles női hang hasított a vonalba:
– István, ne mentegetőzz neki! Tíz évig laktál ott! Te vagy a gyerekek apja!
– Krisztina Halász, tisztán hallom, amit mond – emelte fel a hangját Mónika. – Maga találta ezt ki, ugye?
A kagylót a volt anyósa ragadta magához:
– És szerinted ez nincs rendjén? A fiam tíz évig veled élt, két gyereket felnevelt. A lakás nagy, háromszobás. Jár neki a része.
– Az a lakás a házasságunk előtt is az enyém volt!
– Ezt te állítod. István oda volt bejelentve, dolgozott, hozta haza a pénzt.
– Ideiglenesen volt bejelentve! Az ő kérésére, mert így volt egyszerűbb a munkahelyváltásnál!
– Majd a bíróság eldönti, kinek van igaza – szólt diadalittasan Krisztina. – Már beszéltem Dezső Budapesti-vel. Azt mondta, van esélyünk.
– Tehát régóta szervezkednek a hátam mögött.
– Miért, mi ebben a kifogásolni való? A fiamnak is joga van normális élethez. Most egy garzonban nyomorog a városszélén, te meg egy tágas, háromszobás lakás közepén élsz.
– Két gyerekkel! Az ön unokáival, ha már itt tartunk!
– A gyerekeknek ehhez mi közük? Nem őket akarjuk utcára tenni.
– Nem? És szerinted hová megyünk, ha rákényszerítenek, hogy eladjam a lakást?
– Az már a te bajod. Gondolkodhattál volna előbb is.
Mónika megszakította a hívást. Annyira remegtek a kezei, hogy kis híján kiejtette a telefont. Leült az asztalhoz, és a karjaira hajtotta a fejét.
Mennyire elnézte Istvánt. Azt hitte, legalább a válás után elsőként a gyerekekre fog gondolni. De ő… ő gyenge maradt. Egész életében az anyja irányította, és most is ugyanott tartanak.
– Anya? – kopogott halkan Nikolett az ajtón. – Bejöhetek?
– Gyere csak.
A kislány odalépett, átkarolta anyja nyakát:
– Sírsz?
– Nem, kicsim. Csak nagyon-nagyon fáradt vagyok.
– Szeretlek – súgta, és odabújt az arcához.
– Én is szeretlek, drágám.
– Apa is szeret minket?
A kérdés úgy érte, mint egy villámcsapás. Mónika felnézett, belenézett a lánya tiszta tekintetébe:
– Persze, hogy szeret.
– Akkor miért nem jön?
– El fog jönni. Biztosan eljön még.
Az éjszakát Mónika végigvirrasztotta. A sötétben fekve újra meg újra végigpörgette a fejében az összes lehetséges forgatókönyvet. Másnap azonnal ügyvédet kellett keresnie. Nem volt vesztegetni való ideje: három hét volt hátra a tárgyalásig.
***
Másnap kért egy szabadnapot a munkahelyén. A Veszprémben lévő ruhaboltban, ahol eladóként dolgozott, Eszter Major megértően reagált:
– Menj csak nyugodtan. Csak próbálj meg ebédre visszaérni, jön az új kollekció szállítmánya.
– Igyekszem.
Mónika három különböző ügyvédi irodát is végigjárt.