– Péter – mondta halkan Anna Varga, miközben leült egy székre. – Egyetlen dolgot kértem csak tőled: hadd ünnepeljem a születésnapomat úgy, ahogy én szeretném.
– Kibírtál volna néhány órát! – csattant fel a férfi. – Beszélgetsz anyámmal, megiszol vele egy teát! De nem, neked inkább jelenetet kellett rendezni!
– Én rendeztem jelenetet? – Anna felkapta a fejét, a férjére nézett. – Te öntöttél le vízzel. Te hívtad meg a rokonaidat anélkül, hogy bármit kérdeztél volna. Te tetted tönkre a születésnapomat. És szerinted én csináltam a cirkuszt?
Péter ökölbe szorította a kezét.
– Önző vagy. Mindig csak magaddal foglalkozol.
– Ma az én születésnapom van. Ma igenis jogom van magamra gondolni.
– Nap, nap! Nálad mindig valami „te napod”! A család eszedbe jut egyáltalán?
– Milyen család, Péter? Az, ahol lelocsolnak vízzel? Ahol még csak meg sem kérdezik, én mit szeretnék? Ahol az anyós rendezkedik a konyhámban, és kioktatja, hogyan éljek?
A férj elfordult, az ablakhoz sétált. Pár másodpercig némán állt ott, aztán visszafordult.
– Tudod mit? Menj az éttermedbe. Egyedül. Ha ennyire rá vagy kattanva.
– El fogok menni.
– És ne számíts rá, hogy elkísérlek.
– Nem is számítok.
Péter leakasztotta a kabátját, belebújt a cipőjébe.
– Elmegyek anyámhoz. Bocsánatot kérek a te udvariatlanságodért.
– Menj csak.
A férfi úgy vágta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegtek az ablakok. Anna egyedül maradt. Az asztalhoz ült, és nézte a félig megevett salátát, a langyosra hűlt teát, a szanaszét heverő szalvétákat.
Az órára pillantott. Tizenegy. Nyolc óra volt még hátra az esti foglalásig.
Felállt, és nekilátott leszedni az asztalt. A maradék ételt a kukába söpörte, elmosta az edényeket, letörölte a pultot. Lassan, gépiesen mozgott. A feje mintha kiürült volna, a keze mégis automatikusan tette a dolgát.
Mikor a konyha újra rendben volt, átment a fürdőszobába. Megnyitotta a zuhanyt, levetkőzött, és a forró víz alá állt. A víz lemosta róla az ébredés hidegét, a feszültséget, az egész napos fáradtságot. Anna lehunyta a szemét, arcát a vízsugárnak fordította.
Negyven éves. Az életének jókora része már elszállt. És mire ment el? A férj, az anyós, a sógornő kedvére. Mindig ő igazodott, ő hallgatott, ő tűrt. De ma… ma már nem volt hajlandó tovább tűrni.
Kilépett a zuhany alól, megtörölközött, bement a hálószobába. Kinyitotta a szekrényt, elővette azt a sötétkék, karcsúsított fazonú ruhát, amelyet egy hónappal korábban kifejezetten a jubileumra vett. Magára húzta, a tükör elé állt. A ruha mintha ráöntötték volna.
Megcsinálta a frizuráját, gondosan kisminkelte magát. Nem kapkodott, odafigyelt minden mozdulatra. Szép akart lenni – nem mások kedvéért, hanem a saját maga örömére.
Amikor végzett, még csak három óra volt. Négy óra a vacsoráig. Anna leült a kanapéra, elővette a telefonját. Néhány üzenet várta: barátnők köszöntötték, az estéről érdeklődtek. Röviden válaszolt: minden rendben, hétkor találkoznak.
Péter nem kereste. Anna ezen már meg sem lepődött.
Bekapcsolta a tévét, de a műsort szinte fel sem fogta. Azon járt az esze, mi lesz ezután. A férj megsértődve, az anyós vérig sértve. Majd jönnek a telefonhívások, a szemrehányások, a vádaskodás. Péter mindenáron rá akarja majd venni, hogy kérjen bocsánatot. Erika Kovács pedig minden rokonnak elmeséli, milyen hálátlan menyasszonyt fogott ki a fia.
Anna azonban pontosan érezte: ma valami végérvényesen átbillent benne. Az a nehéz, fullasztó teher, ami évek óta a mellkasán ült, mintha lecsúszott volna róla. Elengedte.
Hat óra felé felállt, felvette a kabátját, kezébe vette a kis táskáját, és kilépett a lakásból. Odakint hűvös, őszi levegő fogadta, a szél belekapott a hajába. Anna taxit rendelt, majd beült hátra.
– Hova lesz a fuvar? – fordult hátra a sofőr.
Anna lediktálta az étterem címét. Az autó elindult. Az ablakon túl házak, utcai lámpák, elvétve néhány járókelő suhant el. A város az esti nyüzsgésre hangolódott.
Fél hét körül érkezett oda. Az étterem kicsi, otthonos hely volt, az ablakokban meleg fény derengett. Anna belépett, az adminisztrátor mosolyogva lépett elé.
– Jó estét kívánok! Foglalása van?
– Igen. Anna Varga néven.
– Parancsoljon, fáradjon be. A különterem már elő van készítve.
Végigsétált az adminisztrátor mögött a kis terembe. Az asztal gondosan megterítve, gyertyák égtek, a vázákban friss virágok. Pontosan olyan volt minden, ahogy elképzelte. Anna leült, körülnézett. Csend volt, béke. Senki nem oktatta ki, nem bírálta, nem követelt tőle semmit.
Először a barátnők érkeztek meg – Flóra Szilágyi és Bernadett Katona. Mindketten virágcsokorral a kezükben, csinos ruhában, ragyogó arccal.
– Isten éltessen sokáig! – kiáltotta Flóra, és szorosan megölelte, majd átnyújtotta a csokrot.
– Anna, ma gyönyörű vagy! – mondta Bernadett, és barátságos puszit nyomott az arcára.
Anna átvette a virágokat, és elmosolyodott. Aznap először érezte úgy, hogy ez a mosoly valódi.
Szép lassan mindenki befutott – kollégák, régi ismerősök. A kis terem megtelt beszélgetéssel, nevetéssel, meleg hangulattal. A pincérek kiosztották az étlapokat, és megkezdték a felszolgálást.
Anna az asztalfőnél ült, hallgatta a koccintásokat, a történeteket, a tréfákat. Flóra az új munkahelyéről mesélt, Bernadett a tengerparti nyaralásról. Egy kollégája, László Török, felköszöntötte, és megígérte, hogy másnap visz egy tortát az irodába.
Senki nem firtatta, hol a férj. Senki nem vonta kérdőre. Mindenki azért volt ott, mert maga akarta – szeretetből, nem kötelességből.
A vacsora vagy három órán át húzódott. A végén behozták a tortát, rajta a gyertyákkal. Anna csöndben kívánt valamit, aztán elfújta a lángokat. A barátnők tapsoltak, kiabáltak, nevetve koccintottak. Felvágták a tortát, újratöltötték a pezsgőspoharakat, és záporoztak az újabb jókívánságok.
Amikor az este lassan lecsendesedett, Flóra közelebb hajolt Annához:
– Anna, minden oké veled? Ma olyan… más vagy.
Anna ráemelte a tekintetét, elgondolkodott egy pillanatra.
– Tudod, Flóra, ma jöttem rá valamire. Az ünnepem akkor kezdődött el igazán, amikor abbahagytam, hogy másokhoz igazítsam magam.
Flóra bólintott, nem faggatta tovább. Átkarolta Annát.
– Akkor hát boldog születésnapot. Az igazit.
Anna elmosolyodott. Végignézett az asztalon, a nevető arcokon, a gyertyafényen, a virágokon. Azokon az embereken, akik nem kényszerből, hanem szeretetből jöttek el, hogy vele legyenek ezen a napon.
Negyven év. Az életének fele már lezárult. És előtte ott a másik fele – amelyben többé nem kell jéghideg vízre ébrednie, nem kell terítenie a hívatlan vendégeknek, és nem kell lenyelnie a szót, amikor legszívesebben torkaszakadtából kiabálna.