— Péter — Anna Varga leült a legközelebbi székre —, én tényleg csak egyetlen dolgot szerettem volna ma. Hogy normálisan, békességben ébredjek. Hogy ne önts le egy vödör hideg vízzel, mint valami csínytevő gyereket.
— Túlreagálod — Péter ingerülten legyintett. — Anyám a könnyeivel küszködve ment el. Nem gondolsz bele, hogy ez mennyire fájt neki?
— Engem meg az sértett halálosan, ahogyan ma bántak velem. Ez a nap rólam szólna, mégis én kérek bocsánatot mindenért. Ezt nem akarom tovább csinálni.
— Mit nem akarsz csinálni? — Péter összevonta a szemöldökét. — A családommal tartani a kapcsolatot?
— Azt nem akarom — Anna lassan, tagoltan beszélt —, hogy állandóan mások kedvéért tologassam a saját határaimat. Hogy az én otthonomban úgy viselkedjenek, mintha én csak valami útban lévő mellékszereplő lennék.
— Anyám csak jót akart! — Péter hangja egyre magasabbra csúszott. — Fölkelt korán, salátát csinált, felöltözött, eljött ide. Te meg úgy vágsz hozzá mindent, mintha ő lenne a főellenség.
— Nem kértem tőle sem a salátát, sem azt, hogy kijöjjön hajnalban — Anna a férjére nézett. — Tőled viszont azt kértem, hogy a születésnapomat úgy tölthessem, ahogy én szeretném. Emlékszel?
— Ugyan már, mit akarsz ezzel mondani? Este úgyis elmegyünk az étterembe. Megkapod, amit akarsz.
— Nem, Péter. Nem „megkapom, amit akarok” — helyesbített halkan Anna. — Ez nem valami szeszély. Jogom van eldönteni, kivel ünnepelek, hogyan ünnepelek, mikor kelek fel. És ahhoz is jogom van, hogy ne alázzanak meg a saját lakásomban.
Péter idegesen fel-alá járkált a konyhában, majd az asztalra csapott.
— Felfújod az egészet! Egy kis víz, egy kis kellemetlen beszélgetés, és máris világháborút csinálsz belőle!
— Világháborút te csinálsz, amikor az anyád könnyeire hivatkozol, és engem állítasz be bűnbaknak — Anna hangja higgadt maradt, mégis remegett az indulattól. — Én nem sírtam? Amikor jeges vízzel az arcomba csaptál? Amikor a konyhában a szemembe vágták, hogy „ketyeg az óra”, és nekem kötelességem szülni valakinek az unokát?
— Anyám csak aggódik — Péter fáradtan a homlokához szorította a kezét. — Szeretne nagymama lenni. Ezen mi olyan borzasztó?
— Az, hogy mintha nem is ember lennék, csak egy inkubátor, aki vagy teljesíti az elvárásokat, vagy szégyen a családnak — Anna felállt, odalépett a mosogatóhoz, és a szivacs után nyúlt, majd meggondolta magát, és üres kézzel támaszkodott a pultra. — És te egy szóval sem álltál mellém.
— Mit kellett volna mondanom? — Péter karba font kézzel nézett rá. — Hogy igazad van, anyám meg egy szörnyeteg?
— Csak annyit, hogy ez a mi döntésünk. A kettőnké. Hogy nem az ő dolga, mikor és lesz-e gyerekünk. Hogy ma nem erről akarunk beszélni. Bármit. Bármi apróságot, ami azt mutatja, hogy mellettem állsz.
Péter vállat vont.
— Nem akartam megbántani. Nem olyan egyszerű vele vitatkozni.
— Velem meg egyszerűbb, igaz? — Anna kesernyés mosollyal nézett rá. — Engem nyugodtan le lehet önteni, rám lehet szólni, hogy „ne csinálj jelenetet”, és utána még én kérjek bocsánatot, mert a mama sírva ment el.
Péter megdörzsölte az arcát, leült az asztal mellé.
— Nézd, nem úgy gondoltam. Csak… ma túl messzire mentél. Miért kellett kimondanod, hogy az étteremben „nélkülünk” ünnepelsz? Ezzel az egésszel mintha kizárnál minket az életedből.
— Nem titeket zárlak ki, hanem határt húzok — vágta rá Anna. — Fáj, persze, hogy fáj. Nekem is. De ha ma sem mondom ki, hogy elég, akkor soha nem fogom. És onnantól kezdve mindig így lesz: ők eldöntik, mit szeretnének, te bólintasz, én meg alkalmazkodom. Csak éppen rólam, az én életemről van szó.
Csend ereszkedett a konyhára. A csészék mellett kihűlt tea állt, a majonézes saláta kezdett megfakulni a tálban.
— Szóval mit akarsz most? — kérdezte végül Péter halkan. — Mit vársz tőlem?
Anna mély levegőt vett.
— Azt, hogy értsd meg: ma este az étterembe a barátaimmal megyek. László Törökkel, Nikolett Barnával, Flóra Szilágyival, Bernadett Katonával. Ez az este így lett megbeszélve. És azt is szeretném, ha ott lennél velem. De nem azért, mert „anyád szerint így illik”, hanem mert te akarsz velem lenni.
— És anyám? — Péter bizonytalanul felnézett. — Mit mondjak neki?
— Mondd el az igazat — vont vállat Anna. — Hogy ma velem ünnepelsz. És hogy a jövőben, ha jönni akar, szívesen látjuk — ha előtte megbeszéljük. Ha meghívjuk. Nem akkor állít be, amikor neki tetszik, és nem áll neki vallatni, mikor leszek végre „hasznos”.
Péter idegesen dobolt az ujjaival az asztalon.
— Te tényleg azt várod, hogy anyámnak ezt így kimondjam?
— Azt várom, hogy egyszer az életben ne csak az ő érzéseivel, hanem az enyémekkel is számolj — Anna a férje szemébe nézett. — Hogy észrevedd: ma reggel megaláztál. A saját születésnapomon. Hogy ez nem egy „kis víz volt”, hanem egy üzenet: nem dönthetek a saját reggelem felől sem.
Péter tekintete megrebbent.
— Nem akartalak megalázni — motyogta. — Csak pánikba estem, hogy anyámék mindjárt ideérnek, te meg nem kelsz fel. Tudod, milyen, ha várniuk kell…
— Igen, tudom — szakította félbe Anna halkan. — Pontosan tudom, milyen. Évek óta figyelem. És eddig mindig azt választottam, hogy inkább én nyeljek egyet, csak ne legyen botrány. Ma nem bírtam tovább.
Péter elhallgatott. A konyha órája hangosan ketyegett a falon, minden egyes kattanás emlékeztette Annát arra, hogy az idő telik, az ünneplés egyre közelebb, és ő még mindig pizsamában áll a mosogató mellett.
— Ha most elmegyek anyámhoz, kibékítem, elmagyarázom neki, hogy csak ideges voltál… — kezdte Péter óvatosan. — Akkor este… megyünk az étterembe, mintha mi sem történt volna?
— Nem — rázta a fejét Anna. — Nem akarom eltüntetni azt, ami történt. Nem akarok úgy tenni, mintha normális lenne, hogy valakit jeges vízzel öntenek le, aztán még ő kér bocsánatot. Azt szeretném, ha legalább te felfognád, hogy ez nincs rendben.
Péter szeme találkozott az övével. Néhány másodpercig egyikük sem szólalt meg.
— Jó — mondta végül a férfi, szinte suttogva. — Megértem, hogy megalázva érzed magad. Tényleg. Ezt… ezt elrontottam. Bocsánat.
Anna nem válaszolt azonnal. A bocsánatkérés szokatlanul hangzott Péter szájából, mintha idegen szavakat ízlelgetne.
— Köszönöm, hogy legalább ezt kimondtad — szólalt meg végül. — De attól még a szabályok holnaptól nem térhetnek vissza a régibe. Ha továbbra is együtt akarunk élni, akkor muszáj lesz tisztázni valamit az anyáddal. Ketten, te meg ő. Nem én helyetted.
— Tehát… beszéljek vele — foglalta össze Péter.
— Igen. Mondd el neki, hogy ez a lakás a miénk. A kettőnké. Hogy az én születésnapomat nem ő szervezi. És hogy a gyerekvállalásról többé ne faggasson. Se engem, se téged.
Péter lassan bólintott.
— Megpróbálom — mondta. — Nem ígérem, hogy könnyű lesz, de… meg fogom próbálni.
— Ennyit kérek — felelte Anna egyszerűen.
Néhány pillanatig csak az óra kopogása hallatszott.
— Akkor… most készülsz az étteremre? — kérdezte Péter óvatosan.
— Igen — bólintott Anna. — Felöltözöm, rendbe szedem magam, aztán elindulok. Ha velem akarsz jönni, ott a helyed. Ha inkább anyádhoz mész, az is a te döntésed.
Péter fáradtan elmosolyodott.
— A feleségem születésnapja van — mondta halkan. — Nem az anyámé.
Anna egy pillanatra lehunyta a szemét.
— Ezt jó volt hallani.
A férfi felállt.
— Akkor… én is átöltözöm. Aztán… majd útközben felhívom anyámat. Valahogy csak elmagyarázom neki.
— Ez már a te harcod lesz — felelte Anna csendesen. — Én ma este végre ünnepelni szeretnék. Nem védekezni.
Péter bólintott, és kiment a konyhából. Anna egyedül maradt a félbehagyott reggelivel, a majonézszagú levegővel és a lassan elcsituló feszültséggel. Még egy darabig az asztal lapját nézte, aztán hirtelen mozdulattal felállt, és nekilátott készülődni a saját születésnapjára, amelyet végre úgy akart eltölteni, ahogy mindig is vágyott rá.