— Anna Varga, az étterem az rendben van, persze, de a család mindig előrébb való. A családdal kell először megünnepelni, aztán mehetsz a barátaiddal dorbézolni. Nem igaz, Lénácska?
Nikolett Barna készségesen bólogatott:
— Hát persze. Mi vagyunk a rokonság, vagy nem? De hát, ha sógi így döntött…
— Senki nem döntött semmiről — szorította össze az ajkát Anna Varga. — Ti most itt vagytok, kora reggel, váratlanul. A barátaimmal pedig este találkozom. Ez minden.
— Váratlanul? — vonta fel a szemöldökét Erika Kovács. — A saját születésnapodra jöttünk. Nem valami idegenhez állítottunk be. A rendes menye megörül, ha az anyósa felköszönti.
— Örülök is — préselte ki magából Anna Varga. — Egyszerűen… más terveim is voltak.
— Na, kezdődik — sóhajtott Nikolett, a telefon kijelzőjét bámulva. — „Más terveim is voltak”… Mindig ez a karrier, meg a barátnők. Család meg, úgy látszik, másodlagos.
— Elég legyen már — mordult fel végre Péter Nagy. — A mai nap az ő születésnapja, ne veszekedjetek.
Erika azonnal a fiához fordult:
— Péterkém, te mindig így megvéded? Mi rosszat mondtunk? Csak szeretnénk, ha a család lenne az első helyen. Nem tudom, ezt olyan nehéz megérteni?
Anna Varga érezte, hogy a halántékánál lüktetni kezd a vér. Valahol mélyen legszívesebben azt mondta volna: „Igen, nehéz megérteni, hogy másnak is lehet élete rajtatok kívül.” De lenyelte a szavakat. Ma nincs joga botrányt csapni. Ma mindenképpen ki kell jutnia az étterembe.
— Még egyszer mondom, este elmegyek az étterembe — mondta lassan, tagoltan. — Ha szeretnétek, gyertek ti is. Csak szóljatok előre, hogy lefoglaljam a helyeket.
Erika összehúzta a szemét:
— Na tessék. Most meg már kegyeskedik meghívni bennünket. Mintha valami idegen vendégek lennénk, akiket külön listára kell írni… Nem, köszönöm. Mi elvagyunk itt is. Nem szoktunk mi ilyen flancos helyekre járni.
Nikolett gúnyosan felnevetett:
— Igen, nekünk jó a „flancos étterem” nélkül is. Itt is lehet szépen ünnepelni, ha valaki rendes háziasszony…
Elharapta a mondat végét, de a hangsúlyból mindenki értette, mit akar mondani. Anna Varga mellkasában összeszorult valami. A gyomra görcsbe ugrott, mintha kő nehezedett volna bele.
— Egyébként — folytatta Erika, mintha mi sem történt volna —, a saláta kész. Péterkém, szedjek neked?
— Szedj, anya — morogta a férfi, és újabb szelet kenyeret vett magának.
Erika bőségesen mert a tányérokra, mindenkinek jutott bőven. A tányér Natalja elé csúszott, benne az anyós keze nyomát viselő salátával, amit ő maga akart ma reggel elkészíteni — csendben, egyedül, a saját születésnapi rituáléja szerint. E helyett itt ül, és nézi, ahogy más főz a konyhájában, és közben még számon is kérik rajta az életét.
Belekanalazott a salátába. Az ízek szokványosak voltak, mégis idegennek hatottak. Mindent áthatott az a fojtott feszültség, ami a levegőben vibrált.
Az órára pillantott: negyed tizenegy. Minden perc, amit itt tölt, távolítja attól az egyetlen estétől, amit magának akart.
— Mennem kell majd — szólalt meg váratlanul. — Délre be kell érnem az étterembe, beszélnem kell a menedzserrel, véglegesíteni a menüt, meg a…
— Miféle menedzserrel? — vágott a szavába Erika. — Micsoda kifejezések! Régen az ember sütött egy tortát, főzött egy jó levest, és kész volt az ünnepség. Most meg: „menedzser, menü, foglalás”… Nem lehet ezt egyszerűbben intézni?
— Ma már így működik — felelte halkan Anna Varga. — Ha az ember normális helyen akar ünnepelni, előre kell foglalni, egyeztetni.
— Hallod, fiam? — fordult a fiához Erika. — „Normális helyen”… Nála a saját otthona már nem „normális hely”?
Péter Nagy kelletlenül megvonta a vállát:
— Anya, ne csinálj ebből ügyet. Ma így találtuk ki.
— Ti találtátok ki? — Erika tekintete villámot szórt. — Vagy inkább ő?
A „ő” szó úgy csattant a levegőben, mintha pofon lett volna. Anna Varga a tenyerébe fúrta a körmeit, hogy ne szólaljon meg.
Nikolett ismét felemelte a fejét a telefonjáról, és színpadias együttérzéssel felsóhajtott:
— Szegény nagyi. Mindig ő a rossz, sosem sógi.
Anna Varga úgy érezte, ha még egy percig itt ül, valóban felrobban. Lassan letette a villát, megtörölte a száját a szalvétával, és felállt.
— Bocsánat, de tényleg készülnöm kell — mondta nyugodt hangon, amit csak hatalmas erőfeszítéssel tudott fenntartani. — Össze kell szednem magam, átöltözni, pár telefon…
— Már most mennél? — kerekedett el Erika szeme. — Még be sem fejeztük a reggelit.
— Itt vagytok Péterrel, együtt tudtok maradni — felelte. — Én majd később csatlakozom. Este pedig… este találkozunk az étteremben. Ha jöttök.
Erika ajka megfeszült:
— Nem ígérek semmit. Majd meglátjuk, jut-e időnk a te flancos mulatságodra.
— Ahogy gondoljátok — biccentett Anna Varga.
Elindult a szobája felé, minden lépésnél azt érezve, mintha ólomsúlyokat cipelne a bokáján. A konyhából még utánaszólt Nikolett csípős hangja:
— Csak el ne késs a menedzser úrtól, sógi!
Nem válaszolt. Becsukta maga mögött az ajtót, nekidőlt, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Nem sírhat. Nem most. Majd később, ha már túl lesz ezen az egészen. Most át kell öltöznie, rendbe tenni a sminkjét, felhívni az éttermet, és biztosra menni, hogy minden készen áll az estére.
Mert ez az este még az övé lesz. Akár tetszik a férje családjának, akár nem.