Nóra leült, és a férjére nézett.
– Dániel, te ezt komolyan nem érted?
– Mit nem értek? Csak felvetettünk egy teljesen ésszerű megoldást.
– Nem felvetettétek. Eldöntöttétek helyettem.
Dániel nagyot sóhajtott.
– Nóra, hát család vagyunk. Ami van, az közös. Miért reagálsz így?
Nóra felkelt az ágyról, az ablakhoz lépett.
– Dániel, ez a nagymamám hagyatéka. Az enyémé. Nem a miénk, az enyém. Ő nekem szánta, nem nekünk.
– Na és aztán? – a férfi is felállt. – Együtt élünk, közös háztartás, közös tervek. Vagy mostantól mindent kettéosztunk, hogy ez a tiéd, ez az enyém?
Nóra visszafordult.
– Ha kell, akkor igen. Mert eszem ágában sincs beletolni a saját örökségemet egy hitelbe, amit te úgy vettél fel, hogy én erről semmit nem tudtam.
Dániel elhallgatott. Pár hónappal korábban vett fel kölcsönt új felszerelésre a vállalkozásához. Nóra véletlenül bukkant rá a szerződésre az íróasztal fiókjában. Akkor a férje legyintett, hogy nem nagy ügy, hamar visszafizeti. Azóta eltelt fél év, a hitel viszont ugyanúgy ott lebegett a fejük fölött.
– Nóra, ez most más helyzet – próbálta menteni magát Dániel.
– Nem, Dániel. Pont ugyanaz. Akkor is kizártál a döntésből, most pedig azt szeretnéd, hogy az én örökségemmel fizessek a te döntésedért.
– Nem akarom, hogy te fizess! Csak felajánlottam egy lehetőséget!
Nóra megrázta a fejét.
– Nem felajánlottad. Te és anyukád már szépen le is zongoráztátok fejben az egészet.
Dániel idegesen végigsétált a szobán, a kezével végigdörzsölte az arcát.
– Jó, Nóra. Vegyünk vissza, nyugodjunk le, és beszéljünk normálisan. Nélkülözve ezt az egész érzelmi vihart.
– Én nyugodt vagyok.
– Nem vagy az. Teljesen fel vagy spannolva.
Nóra mély levegőt vett. Nem volt kedve tovább vitatkozni.
– Dániel, most egyedül akarok lenni. Kérlek, menj ki.
A férfi még pár másodpercig állt, aztán sarkon fordult és kiment a hálóból. Becsapódott mögötte az ajtó. Nóra visszahuppant az ágyra. A kezei még mindig remegtek. Belül kavargott minden: sértettség, düh és keserű csalódottság.
A nagymama kifejezetten neki hagyta a vagyont. Piroska Varga pontosan tudta, mennyire nehéz évei voltak Nórának a szülei halála után. Az volt az asszony vágya, hogy az unokája biztonságban legyen, legyen valamiféle támasza. Ehhez képest Dániel és Mónika Nagy úgy viselkedtek, mintha egy felosztandó zsákmányról beszélnének.
Nóra elővette a telefonját, és felhívta a barátnőjét, Lucát. Kicsöngés, majd a jól ismert hang:
– Szia, Nóra! Mi újság?
– Luca, átmehetek hozzád?
– Persze. Történt valami?
– Majd elmondom, ha ott leszek.
– Rendben, várlak.
Nóra bontotta a vonalat, felkapta a táskáját és kilépett a hálóból. A nappaliban még mindig ott ült Dániel és Mónika Nagy. Az anyós magyarázott valamit a fiának, ő pedig bólogatott. Nóra szótlanul elsétált mellettük, rájuk sem nézett.
– Nóra, hova mész? – szólt utána a férje.
– A barátnőmhöz.
– Mikor jössz haza?
– Nem tudom.
Nóra felvette a kabátját, elrakta a kulcsait, és kilépett a lakásból. Lesietett a lépcsőn, ki az utcára. Az eső közben rákezdett, kénytelen volt elővenni az esernyőt. Beült a kocsiba, és elindult Luca felé.
A barátnő a szomszédos kerületben lakott. Nóra leparkolt a ház előtt, felment a harmadikra, és becsöngetett. Luca szinte azonnal ajtót nyitott.
– Gyere be – félreállt az ajtóból. – Teljesen eláztál.
Nóra levette a kabátot, felakasztotta. Bement a nappaliba, leült a kanapéra. Luca behozott egy törölközőt.
– Töröld meg magad. Kérsz teát?
– Igen, köszönöm.
Luca kiment a konyhába. Nóra megtörölte a haját, a törölközőt maga mellé tette. Pár perc múlva Luca visszajött két csésze teával.
– Na, mesélj, mi történt.
Nóra megfogta a csészét, kortyolt egyet. A forró tea lassan átmelegítette.
– Ma végre átvettem a hagyatéki papírokat.
– De jó, végre! Gratulálok, Nóra!
– Köszönöm – halvány, szomorkás mosoly futott át Nóra arcán. – Csak épp nem sokáig tartott az öröm.
– Miért, mi lett?
Nóra elmondott mindent, ami otthon történt. Luca feszült figyelemmel hallgatta, néha hitetlenkedve rázta a fejét.
– Nóra, ezek teljesen elszálltak – csapta le a csészét Luca. – Ez a te örökséged. Hogy jut eszükbe egyáltalán, hogy el kéne adni a lakásokat?
– Ők nem „követelik”, csak „javasolják” – húzta el a száját keserűen Nóra. – Úgy, hogy közben úgy tesznek, mintha más lehetőség nem is létezne.
– És Dániel?
– Teljes mellszélességgel az anyja pártján van. Azt hajtogatja, hogy család vagyunk, minden közös, segítenünk kell egymásnak.
Luca gúnyosan felnevetett.
– Segítség az más. De az, hogy rögtön rátennék a kezüket a te örökségedre, az egészen más kategória. Nóra, tudod te nagyon jól, hogy ha most engedsz, onnantól kezdve csak tovább fognak csúszni a határok?
Nóra bólintott.
– Tudom. Csak… nem tudom, mit csináljak. Dániel a férjem. Öt éve élünk együtt. Nem állhatok csak úgy fel, hogy „na jó, akkor én most megyek”.
– Senki nem mondja, hogy költözz el – Luca megfogta a kezét. – De kötelességed megvédeni, ami a tiéd. Ez a nagymamád hagyatéka. Ő azt akarta, hogy legyen biztos pont az életedben. Ne hagyd, hogy ezt kivegyék alólad.
Nóra hallgatott. Luca szavai pontosan szíven találták. Piroska Varga mindig azt hajtogatta neki, hogy egy nőnek kell, hogy legyen saját lába, amin megállhat. Saját tartaléka, saját vagyona. Hogy senki ne tudjon zsarolni, sakkban tartani, kényszeríteni.
– Luca, szerinted mit kéne tennem?
– Először is, semmit ne dönts el úgy, hogy közben nyomás alatt érzed magad. Előbb higgadj le, gondold át. Sőt, lehet, hogy beszélned kéne egy ügyvéddel.
– Ügyvéddel?
– Igen. Tudod meg tőle pontosan, milyen jogaid vannak, hogyan tudod levédeni az örökségedet, mit lehet tenni, hogy Dánielék hivatalosan se tudjanak rátenni a kezüket.
Nóra elmerengett. Luca megint logikusan látta a helyzetet. Nem indulattal kellett reagálnia, hanem fejjel gondolkodni.
– Köszönöm, Luca. Megint igazad van.
– Szívesen – mosolygott a barátnő. – Ha gondolod, alhatsz is nálam. A kanapé szabad.
– Nem, köszönöm. Hazamegyek. Beszélnem kell Dániellel, rendesen, a helyére téve mindent.
– Csak próbálj higgadt maradni. Nyugodtan, de határozottan.
– Igyekezni fogok.
Nóra kiitta a teáját, elbúcsúzott, és visszaindult. Vezetés közben végig azon törte a fejét, mit és hogyan fog mondani a férjének. Világossá kellett tennie, hogy az örökség az ő saját terepe, ahová másnak nincs beleszólása.
Késő este ért haza. Mónika Nagy addigra már elment. Dániel a nappaliban ült a tévé előtt. Nóra levette a kabátját, beljebb ment a szobába, és leült mellé.
– Dániel, beszélnünk kell.
A férfi kikapcsolta a televíziót, a felesége felé fordult.
– Hallgatlak.
– Az örökség az enyém. Nem fogom eladni a lakásokat csak azért, hogy a te hiteledet törlesszük, vagy hogy a te anyukádnak segítsünk. Ha valaha is szóba kerül, hogy bármit kezdjünk a hagyatékkal, azt meg lehet beszélni. De a végső döntést én hozom meg.
Dániel arca elkomorult.
– Nóra, ezt most komolyan mondod?
– Teljesen.
– Vagyis nem akarsz segíteni rajtam?
– Nem arról van szó, hogy nem akarok segíteni. Arról van szó, hogy nem fogok úgy dönteni, hogy közben sarokba szorítanak.
Dániel felpattant a kanapéról.
– Sarokba szorítanak? Ki szorít sarokba téged?
– Te. És az anyád.
– Mi nem szorítunk! Csak felajánlottunk egy normális megoldást!
Nóra is felállt.
– Dániel, az a normális megoldás, amikor megkérdeznek, mielőtt eldöntik helyetted.
A férfi ide-oda járt a szobában, végül megállt, és Nórára nézett.
– Rendben, Nóra. Csinálj, amit akarsz. De ne várd el, hogy ennek én örüljek.
Azzal kiment a nappaliból. Nóra ott maradt a szoba közepén. Belül valami üres, hideg űr tátongott. Az addig törékenynek hitt családi béke egyetlen nap alatt omlott össze benne.