A családi idill egyetlen nap alatt omlott össze.
Másnap reggel csörgött a telefon. Mónika Nagy. Nóra a kijelzőre pillantott, majd lenyomta a hívást. Egy perc sem telt el, az anyósa újra próbálkozott. Nóra felsóhajtott, és most már felvette.
– Halló.
– Jó reggelt, Nóra – Mónika hangja feszült volt. – Dániel elmesélte, miről beszéltetek tegnap. Szerintem nem egészen jól értetted a helyzetet.
– Mónika, mindent pontosan értettem.
– Nem, Nórikám, figyelj rám. Mi nem az ellenségeid vagyunk. Jót akarunk neked. Fiatal vagy, nincs elég tapasztalatod a pénzügyekben. Az ingatlan bonyolult dolog. Adók, papírok, fenntartás. Dániellel arra jutottunk, hogy célszerűbb lenne egy lakást eladni, a pénzt okosan beosztani, a többit pedig félretenni a jövőre.
Nóra kiment a konyhába, feltette a vízforralót.
– Mónika, egyedül is elboldogulok.
– Egyedül? – az anyós hangja élesebbre váltott. – Nóra, felfogod egyáltalán, mibe vágtál bele? Három lakás meg egy hajdúszoboszlói nyaraló – ez óriási teher! Rezsi, felújítások, papírmunkák! Nem fogod bírni egyedül!
– Nem vagyok egyedül. Van férjem.
– Pontosan! Van férjed! Dániel! Aki segíteni akar neked! Te meg elutasítod!
Nóra beletöltötte a vizet a bögrébe, beledobta a teafiltert.
– Mónika, a segítség azt jelenti, hogy megkérdezik, mire van szükségem. Nem pedig azt, hogy helyettem döntik el, mit kezdjek az örökségemmel.
– Ugyan már, mit kell ezen ennyit rágódni, most már családtag vagy, minden közös! – nem hagyta abba az anyós. – Dániel a fiam, te a felesége vagy! Tehát minden, ami van nektek, közös tulajdon!
Nóra letette a bögrét az asztalra.
– Mónika, az örökség nem része a közös vagyonunknak. Az az én külön vagyonom.
– Miféle külön vagyon?! – Mónika szinte kiabált. – A fiammal élsz! Az ő pénzét is költöd! Az ő autóját használod! És most azt mondod, hogy az örökség kizárólag a tiéd?!
– Nem költöm Dániel pénzét. Dolgozom, és megkeresem a magamét. Az autó az én nevemen van, a törlesztést is én fizetem a fizetésemből. És igen, az örökség csak az enyém.
A vonal másik végén néhány másodpercig csend volt. Amikor Mónika ismét megszólalt, a hangja jegesre hűlt.
– Világos. Egy önző ember vagy. Csak magadra gondolsz. Dániel jobbat érdemelne.
– Lehet.
Nóra megszakította a hívást, és a telefont az asztalra tette. Reszketett a keze. Az anyósa mindig mesterien találta meg a gyenge pontjait, és a bűntudatára játszott. Most azonban nem érzett bűntudatot. Csak kimerültséget.
Dániel nagyjából fél óra múlva jött ki a hálóból. Nyúzottnak, kialvatlannak látszott. Kiment a konyhába, engedett magának egy kávét a gépből, majd leült Nórával szemben.
– Anyu hívott?
– Igen.
– És mit mondott?
– Pontosan ugyanazt, mint tegnap.
Dániel belekortyolt a kávéba, aztán letette a csészét.
– Nóra, beszéljük át még egyszer az egészet. Nyugodtan. Indulatok nélkül.
Nóra a férjére nézett.
– Dániel, nincs mit megbeszélnünk. Az örökség az enyém. Én döntöm el, mi lesz vele.
– Tehát még csak meg sem akarod hallgatni az érveimet?
– Tegnap este meghallgattalak. Meg azelőtt is, amikor anyáddal együtt a nappaliban ültetek, és szétosztottátok egymás közt az örökségemet.
Dániel ajka összeszorult.
– Nem osztozkodtunk. Lehetőségeket latolgattunk.
– Nélkülem.
– Mert nem hagytad, hogy normálisan leüljünk beszélni! Azonnal támadásnak vetted!
Nóra felállt, elvitte a csészéjét, és beletette a mosogatóba.
– Dániel, először szeretnék tisztán látni a papírokban. Mindent rendben elintézni. Megérteni, milyen adókat kell fizetnem, mekkora lesz a rezsi, hogyan lehet fenntartani a nyaralót. Utána jöhetnek a döntések.
– Mennyi időre van ehhez szükséged?
– Nem tudom. Talán egy hónap. Talán kettő.
Dániel odalépett hozzá.
– Nóra, két hónap alatt simán eshetnek az ingatlanárak. Most jó az eladási piac. Ha most nem lépünk, pénzt veszítünk.
Nóra a férje felé fordult.
– Dániel, hallod te egyáltalán, mit beszélsz? Féléve halt meg a nagymamám. Még mindig nem tudtam igazán elfogadni, hogy nincs többé. Te meg az ingatlanpiaci árfolyamokról beszélsz!
– Értem, hogy nehéz neked. De az élet megy tovább. És az embernek ilyenkor is józanul kell gondolkodnia.
– Józanul? – Nóra hitetlenül megrázta a fejét. – Dániel, még egyszer sem kérdezted meg, hogy vagyok. Hogy mit jelent nekem ez az örökség. Egyből számolni kezdtél.
A férfi hátrébb lépett.
– Nem a pénzt számolgattam. A közös jövőnket néztem.
– A „közösünket”? Vagy a sajátodat?
Dániel nem válaszolt. Nóra kisétált a konyhából a hálószobába. Elővette a szekrényből a közjegyzőtől kapott iratcsomót, széthajtogatta, és maga elé tette az ágyra.
Három lakás. Egy garzon a belvárosban – harmincöt négyzetméter. Egy kétszobás a város szélén – ötvenkettő. Egy háromszobás egy lakótelepi részen – hetvenöt. És a hajdúszoboszlói nyaraló: maga a ház nagyjából százhúsz négyzetméter, a telek pedig tizenkét áras.
Nóra a telefonja után nyúlt, és felhívta Lucát.
– Szia, Luca. Ismersz jó ügyvédet?
– Milyen témában?
– Öröklés. Tanácsra lenne szükségem.
– Van egy ismerősöm. Nálunk a cégnél dolgozik. Át tudom küldeni az elérhetőségét.
– Nagyon megköszönném.
Néhány perccel később Luca elküldte a nevet és a számot: Szabolcs Kovács. Nóra azonnal tárcsázott. A harmadik kicsöngésnél felvették.
– Igen?
– Jó napot kívánok, Szabolcs Kovács? Nóra vagyok, Luca adta meg a számát. Örökléssel kapcsolatban szeretnék tanácsot kérni.
– Rendben. Mikor tudna bejönni?
– Megfelelne ma?
– Legyen délután három. Írja a címet.
Nóra feljegyezte az irodacímét, elköszönt, és megszakította a hívást. Az órájára pillantott – tíz óra volt. Öt órája maradt. Felöltözött, a dossziéba tette a papírokat, és elindult otthonról. Dániel még mindig a konyhában ült. Nóra nem érezte szükségét, hogy elköszönjön.
Még volt idő az ügyvéd előtt. Úgy döntött, kimegy a nagymamája hajdúszoboszlói telkére. Szerette volna újra látni, felidézni a gyerekkori nyarakat, és valahogy közelebb kerülni Piroska Vargához.
A nyaraló kocsival úgy negyven percre volt a várostól. Nóra letért a főútról egy keskeny földútra, néhány telek mellett elhaladt, és megállt a jól ismert kapunál. Elővette a kulcsot, kinyitotta a lakatot, és belépett az udvarra.
A kert elhanyagolt képet mutatott. A fű térdig ért, az almafákat régóta nem metszette senki, az ösvényeket benőtte a gaz. Nóra a házhoz ment, kinyitotta az ajtót, és belépett.
Doh és nyirkosság szaga lengte be a helyiséget. A bútorok érintetlenül álltak: kanapé, karosszék, asztal, székek. A falakon fényképek. Nóra megállt az egyik előtt: Piroska Varga a kertben áll, egy kosár almát tart a kezében. Mosolyog.
Nóra végighúzta ujját a képkereten. Gombóc szorította a torkát. A nagymamája volt az egyetlen ember, aki szavak nélkül is mindig értette. Aki soha nem ítélkezett, nem gyakorolt nyomást, nem játszott érzelmi játékokat. Csak szeretett.
Lassan végigjárta a házat. A nagymama hálószobája, a nappali, a konyha, a veranda – minden ugyanúgy állt, mint régen. Leült a verandán, és a kertre nézett. Tudta, hogy egyszer majd rendbe kell szednie mindent: metszeni a fákat, lenyírni a füvet, megjavítani a kerítést. De most csak ülni szeretett volna egy kicsit, csendben, a gondolataival.