Nóra feljött, háttal megtámaszkodott a fejtámlának, és a férjére nézett.
– Szerinted ez hiszti volt? – kérdezte halkan. – Az a normális reakció, hogy alig hozom haza a papírokat a hagyatékról, ti meg már számolgatjátok, mit adunk el, mennyit teszünk a hitelbe, mennyi megy a felújításra és mennyit adunk anyukádnak?
Dániel felsóhajtott, megdörzsölte a tarkóját.
– Nóra, ne csavard ki a szavaimat. Senki nem akart tőled semmit „elvenni”. Csak… először beszéltünk róla, ez mind. Logikus, hogy ha van plusz vagyon, átgondoljuk, hogyan tudnánk jobbá tenni az életünket.
– Csak éppen az én véleményem nélkül – vágott vissza Nóra. – Mintha a nagymamám öröksége automatikusan közös kasszába kerülne.
– De hát mi házasok vagyunk, – Dániel széttárta a karját. – Ami a tiéd, az végső soron a közös jövőnk része. Nem azt mondtam, hogy mindent azonnal el kell herdálni. Egy lakás eladása teljesen józan döntés lenne. Képzeld el, nem lenne többé ez a nyomasztó hitel, végre megcsinálhatnánk a normális fürdőszobát, konyhát. Nem ilyen lepukkant helyen élnénk.
Nóra összeszorította az ajkát.
– Engem ez a lakás nem zavar annyira, mint téged. Itt éltünk eddig is. De a nagymamám háza… a telkük Hajdúszoboszlón… az ő lakásai… ezek mind az életem részei. Nem tudok úgy tekinteni rájuk, mint egy halom pénzre, amit el kell „okosan költeni”.
Dániel vállat vont.
– Értem, hogy érzelmileg máshogy látod. Meghalt valaki, aki fontos volt neked. De attól még nem szűnik meg a realitás. Nézd a számokat: három lakás és egy nyaraló. Nem fogsz négy helyen egyszerre lakni. Valamit úgyis kezdeni kell velük.
– Igen, *valamit* – bólintott Nóra. – De azt a valamit én szeretném eldönteni. Nem te, nem anyukád. Én. Ez az én örökségem, az én nagymamám élete munkája.
Dániel közelebb húzódott, megfogta volna a kezét, de Nóra elhúzta a karját.
– Ne haragudj, – mondta halkan. – De most ne érj hozzám.
A férfi arca megkeményedett egy pillanatra, aztán igyekezett újra higgadtnak látszani.
– Rendben. Csak próbálok logikusan gondolkodni. A központi garzon például tökéletes lenne eladásra. Pici, de aranyárban megy. A pénzből simán kifizetnénk a hitel nagy részét, és…
– Már megint ott tartunk, hogy *eladjuk* – vágott közbe Nóra. – Te egyáltalán megkérdezted magadtól, mi van, ha én mondjuk ki akarom adni? Vagy megtartani befektetésnek? Vagy… – elhallgatott, lenyelte a gombócot a torkában. – Vagy egyszerűen csak tudni akarom, hogy van egy saját helyem, ahova bármikor elmehetek, ha úgy alakul?
Dániel ráemelte a szemét.
– Mit értesz az alatt, hogy „ha úgy alakul”?
– Semmit, – rázta meg a fejét Nóra. – Csak… biztonságérzetet ad. Ennyi.
– Tehát már most azon gondolkodsz, hogy legyen hova menned, ha… – ő is félbehagyta. – Ez most komoly?
Nóra fáradtan sóhajtott.
– Dániel, ma temettem el papíron a nagymamámat. A közjegyző előtt aláírtam, hogy az, ami az övé volt, mostantól az enyém. Ez nekem nem csak számok sora egy lapon. Erre hazajövök, és azt hallgatom, hogyan osztjátok be a pénzt, mintha bónuszt kaptál volna a munkahelyeden. Igen, ettől azt érzem, hogy jobb, ha van egy saját menekülőútvonalam.
– Ez nagyon igazságtalan – morogta a férfi. – Úgy állítod be, mintha mi két keselyű lennénk, akik lecsaptak az örökségedre.
– Nem „úgy állítom be”, – nézett rá Nóra. – Pont így *viselkedtetek*.
Dániel felpattant a ágyról, járkálni kezdett a szobában.
– Szuper. Tehát most én vagyok a gonosz, aki merészelt gondolkodni a család anyagi helyzetén. Anyám egész életében húzta az igát, segített nekünk, ahol csak tudott, most meg az a bűne, hogy felvetette: egy értékes lakást el lehetne adni? Ez lenne a borzalmas manipuláció?
– Nem az, hogy felvetette, hanem *ahogy* – válaszolta Nóra. – „Vagy te nem tekinted Dánielt a családodnak?” „Most segíteni a férjed családjának az pénzszórás?” Ezek nem kérdések, hanem érzelmi zsarolások. Pontosan tudja, hol kell belém szúrni.
Dániel elfordult, kinézett az ablakon, ahol az eső vékony csíkokban folyt le az üvegen.
– Anyám ilyen. Éles a nyelve. Te tudtad, kivel házasodsz össze. De nem azért mondta, hogy bántson.
– Lehet, de mégis bántott. És te… te meg mellé álltál. Egy percig sem jutott eszedbe azt mondani neki, hogy „anya, ez Nóra döntése, várjuk meg, míg átgondolja”?
A férfi lassan visszafordult.
– Szerinted nem a családunk vagy? – kérdezte halkan. – Nem vagyunk egy csapat?
Nóra keserűen elmosolyodott.
– Pont ezt hiányoltam az előbb. Azt, hogy „mi”. Minden mondatod arról szólt, hogy *te* mit fizetnél ki, *neked* milyen lakás kellene, *te* szeretnél új autót, *te* segítenél anyukádnak. Én meg valahol a végére odakerültem zárójelben, mint aki biztosan majd aláírja.
Néhány másodpercig csak az eső kopogását lehetett hallani.
– Jó, – törte meg a csendet Dániel. – Mit akarsz akkor? Mondd ki konkrétan.
– Azt, hogy hagyjatok most békén ezzel – felelte Nóra. – Nem ma, nem holnap, talán még a héten sem akarok lakásárakon gondolkodni. Előbb… el kell gyászolnom még egyszer a nagymamámat. Rendezni magamban, hogy nincs többé. Utána leülhetünk *nyugodtan*, és végigbeszélhetjük, mit lehet és mit nem. De én fogom meghatározni a kereteket. Ez az egyetlen, amiben nem engedek.
Dániel bólintott, láthatóan visszanyelte a válaszként feltörő szavakat.
– Rendben. Nem fogom többet felhozni, amíg te nem mondod, hogy beszéljünk róla, – mondta végül. – De azért azt remélem, hogy amikor eljön az ideje, nem úgy kezdesz neki, hogy mindent „tilos”.
Nóra egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Én sem vagyok őrült, – szólalt meg csendesen. – Tudom, hogy ekkora vagyonnal foglalkozni kell. De lesznek dolgok, amik tabu. A nagymamám telke Hajdúszoboszlón például… az nem eladó. Sohasem lesz az.
Dániel meglepetten nézett rá.
– Oda akarsz költözni?
– Nem tudom, – vont vállat Nóra. – Lehet, hogy csak hétvégén járunk majd ki, lehet, hogy egyszer valóban kiköltözünk a városból. Lehet, hogy csinálok belőle olyasmit, mint amilyen gyerekkoromban volt: almafák, veteményes, pad a diófa alatt. De az a ház… az az én emlékhelyem. Nem teszem piacra.
– Jó, – mondta Dániel kis szünet után. – A telket nem bántjuk. Ezt elfogadom.
– És a lakásokról is *én* döntök, mikor és hogyan – tette hozzá Nóra.
– Megbeszéljük, – javította ki félig mosolyogva, félig fáradtan. – Ketten. Nem anyámmal, nem a barátaimmal. Te meg én. De… – elakadta egy pillanatra. – Cserébe azt kérem, hogy amikor tényleg a közös életünkről lesz szó, ne úgy nézz rám, mintha idegen lennék, aki ráteszi a kezét a pénzedre.
Nóra elfordult, a komódon heverő dossziéra nézett. A fényképapírhoz hasonló, kemény borítón ott volt a közjegyzői pecsét.
– Majd meglátjuk, – mondta halkan. – Most csak azt szeretném, ha kimennél, és megmondanád… megmondanád Mónika Nagynak, hogy egy darabig ne feszegetjük ezt a témát.
Dániel bólintott.
– Elmondom neki. Bár lehet, hogy nem lesz könnyű, de megpróbálom lehűteni.
Elindult az ajtó felé, aztán még egyszer visszanézett.
– Nóra… – kezdte.
– Menj – vágott a szavába fáradt, de már kevésbé éles hangon. – Később beszélünk.
A férfi kiment, az ajtó halkan becsukódott mögötte. Nóra egy darabig csak ült mozdulatlanul az ágyon, aztán odanyúlt a dossziéért. Végigsimított rajta az ujjával, mintha nem papírt, hanem a nagymamája kezét érintené.
A torkában fojtogató érzés kúszott fel. Nem sírt, a könnyei valahogy belül rekedtek, súlyként ültek a mellkasán. Kinyitotta a dossziét, elővette a Hajdúszoboszlón lévő telekről szóló papírt, és külön, az éjjeliszekrény fiókjába csúsztatta.
„Ez az, amihez senkinek semmi köze – gondolta. – Ez az én darab múltam.”
A nappali felől tompán beszűrődött Mónika Nagy csipkelődő hangja és Dániel halkabb válasza. Nóra nem figyelt rájuk. Az eső egyenletes, monoton kopogása lassan elnyomta a hangokat, és a nő úgy érezte, mintha a lakás falai egy kicsit közelebb húzódtak volna hozzá, védőburokként.