Balázs Molnár elmosolyodott, összenézett az anyjával. Laura Szabó érezte, ahogy belül valami összerándul. Mintha ott sem lett volna. A berendezés részének számított: kéznél van, kényelmes, és hallgat.
Este, miután Margit Boros hazament, Balázs bement zuhanyozni. A telefonja a kanapén maradt, és hirtelen rezegni kezdett. Laura ösztönösen odapillantott.
„Drágám, várlak. Ugyanabban a hotelben vagyok. Mira Papp.”
Az ujjai maguktól értek a kijelzőhöz. A beszélgetés azonnal megnyílt – soha nem tett rá kódot, minek is? A feleség úgysem merne belenézni.
Hónapokra visszamenő üzenetek. Képek. Szerelmi vallomások. Tervezgetés. „Hamarosan megszabadulok tőle” – írta Balázs. „Olyan, mint egy malomkő a nyakamon. Csak téged szeretlek.”
Laura letette a telefont. Nem tört ki belőle sikoltás, nem csuklott el a hangja, könny sem csordult ki. Csak valami furcsán könnyű, tiszta nyugalom áradt szét benne. Minden a helyére kattant. A történet vége már rég meg volt írva, csak az utolsó felvonásra kellett kivárni az időt.
Egy hét múlva Balázs késő este esett haza. Laura a konyhában ült, kezében egy csésze teával.
– Beszélnünk kell – szólalt meg, le sem vette a kabátját.
– Hallgatlak.
– Elmegyek. – Úgy mondta, mintha csak azt közölné, hogy részleget vált a munkahelyén. – Van valakim. Őt szeretem. Veled… nekünk már nincs közös utunk.
– Értem – bólintott Laura.
Várta a jelenetet: kiabálást, zokogást, könyörgést. De Laura csak ült előtte, és csendesen, kiegyensúlyozottan nézett rá.
– A lakás maradjon nálad – folytatta Balázs, kissé kizökkentve. – Én pár nap múlva elköltözöm. A válást elintézzük csendben, felesleges a felhajtás.
– Rendben.
Még ácsorgott egy darabig, végül megvonta a vállát, és bement a hálószobába. Laura kortyolta a kihűlt teát. A szabadság illata most egészen hétköznapi fekete teára emlékeztetett, és különös módon édeskés utóízt hagyott a szájában, pedig cukrot nem tett bele.
Eltelt egy év
Laura saját, kis tanácsadó irodát alapított. Eleinte egyedül dolgozott, otthonról, aztán felvett egy asszisztenst. Fél év múlva bérelt egy irodát. Újabb három hónap, és jött a második megbízás, majd a harmadik. Az elégedett ügyfelek ajánlották őt az ismerőseiknek, azok továbbadták a nevét a barátaiknak.
Már fel sem tudta idézni, mikor gondolt utoljára Balázsra. A mindennapjai megteltek megbeszélésekkel, tárgyalásokkal, szerződésekkel; a munka örvénye teljesen beszippantotta.
Aztán elérkezett a mai nap. Jelentős megállapodás egy gyártó céggel. Laura még egyszer átfutotta a dokumentumokat, eligazította a zakóját, belenézett a tükörbe. Egy magabiztos, összeszedett üzletasszony nézett vissza rá.
A tárgyalóteremben a csapata már készítette elő a prezentációs anyagokat. Laura végigsétált az asztal mellett, és helyet foglalt a főnöki széken, amikor kinyílt az ajtó.
Elöl a partnercég képviselője lépett be. Utána pedig…
Balázs az ajtóban dermedten megállt. Laura látta, ahogy az arca elváltozik: az udvarias, üzleties mosolyt zavart kifejezés váltja, végül döbbenet.
– Jó napot kívánok – szólalt meg Laura nyugodtan. – Foglaljanak helyet. Kezdhetjük a javaslatunk bemutatását.
Balázs képtelen volt megmozdulni, úgy bámult rá, mintha kísértetet látna.
Végül mégis leereszkedett a székre, lassan, mintha félne, hogy összerogynak alatta a lábai. A tekintete ide-oda ugrált Laura, a dossziék és a kivetítőn villogó céglogó között. „LizConsult”. Hogyhogy eddig fel sem tűnt neki a név?
– Engedjék meg, hogy bemutatkozzam – kapcsolta be Laura a kivetítőt, a hangja egyenletes, szakmai tónusban csengett. – Laura Szabó, a tanácsadó cég ügyvezető igazgatója. Irodánk termelő vállalatok üzleti folyamatait segít optimalizálni.
Szabó. Visszavette a lánykori nevét. Balázs nagyot nyelt, előkotorta a telefonját, mintha bármivel le kellene foglalnia a kezét, csak ne árulja el a zavarát.
A prezentáció közel háromnegyed órán át tartott. Laura stratégiákról beszélt, mutatta a diagramokat, korábbi sikereket elemzett. Asszisztense kiosztotta a részletes számításokat tartalmazó nyomtatványokat. A partnerek kérdeztek, ő pedig röviden, lényegre törően felelt.
Balázs csendben maradt. Összegörnyedve ült, szokatlanul kicsinek, elveszettnek tűnt. A valaha mindenben magabiztos férfit, aki régen hazavágta a táskáját a kanapéra, és vacsorát követelt, most mintha kicserélték volna.
– Van még kérdés? – futtatta végig tekintetét a jelenlévőkön Laura.
– Nekem lenne – szólalt meg hirtelen Balázs. A hangja karcosan, rekedten csendült. – Maga… mióta foglalkozik ezzel?
Laura nyugodtan, érzelemmentesen mérte végig.
– Körülbelül egy éve. De a szakmai alapokat már jóval korábban megszereztem. Vannak, akik hosszú éveken át tanulnak, mielőtt a tudásukat végre a gyakorlatban is használni kezdik.