A szúrás pontosan célba talált. Balázs Molnár elsápadt – leesett neki. Miközben ő üvöltött vele, haszontalannak, semmirekellőnek csúfolta, a nő tanult. Amíg ő Mira Papp karjai közt kereste az izgalmat, addig Laura Szabó csendben rakta le egy új élet alapjait.
A megbeszélés lezárult. A partnerek láthatóan elégedettek voltak, megígérték, hogy pár napon belül visszajeleznek a végső döntéssel. Az emberek lassan szétszéledtek, névjegyek vándoroltak kézről kézre. Balázs nem sietett, az ablaknál állt, és úgy tett, mintha a város látképét tanulmányozná.
Amikor a tárgyalóterem kiürült, odafordult Laurához.
– Beszélhetnénk?
– Üzleti ügyben? – kérdezte, miközben a papírokat a dossziéba rakta, anélkül hogy ránézett volna.
– Laura, én…
– Laura Szabó – javította ki higgadtan. – Nem állunk olyan közeli kapcsolatban, hogy tegező bizalmaskodást engedjünk meg egymásnak.
Úgy rándult össze, mintha arcul csapták volna.
– Bocsánat – préselte ki magából Balázs. – Nem tudtam… Nem gondoltam, hogy te…
– …hogy bármire is képes lehetek? – Laura végre felemelte rá a tekintetét. – Emlékszem, pontosan így fogalmaztál. Üres kis házi tyúk, akinek csak a tűzhely mellett van helye.
– Teljes hülye voltam – lépett közelebb. – Felfogom, mennyire megaláztalak. De most, hogy így látlak… Hihetetlen vagy, Laura. Vak voltam, nem láttam semmit.
Ő gondosan, lassú, kimért mozdulatokkal becsukta az aktatáskát.
– Tudod, mi a legérdekesebb az egészben? – szólalt meg halkan. – Amikor lekezeltél, én nem gyűlöltelek. Inkább sajnáltalak. Sajnáltam azt az embert, aki nem képes a saját orránál tovább látni. Aki azt gondolja, hogy a főzés megalázó robot, nem pedig gondoskodás. Aki az emberek értékét aszerint méri, mennyire szolgálják ki őt.
– Megváltoztam – Balázs megpróbálta megfogni a kezét, de Laura finoman félrehúzódott. – Mirával szakítottunk. Ő… nem az volt, akinek mutatta magát.
– Nahát, micsoda váratlan fordulat – csendült Laurában halvány irónia.
– Laura, beláttam, mekkorát hibáztam. Adj egy esélyt, hogy helyrehozzam! Újrakezdhetnénk, más ember leszek, ígérem.
Felkapta a táskáját, az ajtó felé indult. A küszöbnél megállt, és visszafordult.
– Tudod, mi a legnagyobb gond veled, Balázs? Hogy a lényeget még most sem érted. Nem az volt a tragédia, hogy elhagytál. Nem is a megcsalások. Hanem az, hogy nap mint nap lassan megfojtottál bennem mindent, ami emberi. Láthatatlanná, fölöslegessé tettél. És én elhittem neked.
– Bocsáss meg nekem – lépett közelebb.
– Már rég megbocsátottam – bólintott Laura. – Régen elengedtem. A harag csak szétmarja az embert belülről, és én nem akarok ilyen mérget cipelni magamban. De az, hogy megbocsátottam, még nem jelenti azt, hogy visszamászom abba a kalitkába, amit nekem építettél.
– Nem akarom bezárni az életed! Most már látom, ki vagy valójában. Sikeres, okos, erős…
– Mindig ilyen voltam – vágott a szavába Laura. – Csak te rám néztél, és egy cselédet láttál. Most meg, hogy kosztümben ülök tárgyalásokon, hirtelen felnyílt a szemed? Ez nem szerelem, Balázs. Ez puszta rajongás egy státusz iránt.
Kiment a teremből, nem nézett vissza. Magabiztos, egyenletes ritmusban kopogtak a sarkai a folyosón. Mögötte még hallotta a férfi hangját:
– Laura! Várj meg!
De nem lassított. A várakozás ideje egy évvel ezelőtt lejárt.
Este Balázs anyja hívta fel. A neve felvillant a kijelzőn, Laura pedig egy pillanatra habozott: lenyomja, vagy felveszi?
– Igen, tessék? – szólt bele végül.
– Laura Szabó, itt Margit Boros – szólalt meg az egykori anyósa feszült hangon. – Balázs mesélt a találkozótokról. Szeretnék beszélni veled.
– Hallgatom.
Margit pár másodpercig némán nézte Laurát, mintha alaposan felmérné.
– Balázs hibázott. Mostanra belátta.
– Tudom.