— Ne menj el, kérlek — lépett hozzá Denis. — Csak beszélgessünk egy kicsit.
Marina mélyet lélegzett, összeszedte magát, erőltetett mosollyal lépett be:
— Szia, Denis — mondta.
Anyja sürgött-forgott a nappaliban, az arca elégedett, mint aki előre eltervezett valamit.
— Micsoda véletlen! Denis is meglátogatott, és lám, te is itt vagy. Üljetek le, beszélgessetek, én megkinálom a pitét.
Anyja kiszólt a konyhába, így a házaspár kettesben maradt.
Denis idegesen dobolt az ujjaival, nem találta a megfelelő kezdést. Marina leült a fotelbe, és figyelte.
— Maris, ostoba voltam. Teljesen. Hiányzol… el sem tudod képzelni, mennyire — kezdett kapkodva a férfi.
Marina csendben nézte az arcát. Ismerős vonások, ismerős anyajegy, ismerős sajátosságok — és semmi több.
És semmilyen érzés nem tört fel benne. Mintha egy régi fényképet nézne.
— Követlek a közösségi oldalakon — folytatta Denis. — Láttam, mennyit változtál. Milyen szép és sikeres lettél. Rájöttem, mekkora hülye voltam. Nem karrierista vagy, te csak tehetséges és okos vagy, én meg csak irigyeltelek.
Gyorsan beszélt, mintha attól tartana, Marina feláll és elmegy.
— Mindent megteszek, Maris. Kész vagyok elfogadni a munkádat, az utazásokat, a gyerekeket is, rögtön! Visszaköltözöm holnap, és mindent újrakezdünk. Boldoggá teszlek, ígérem!
Marina halkan elmosolyodott.
— Tudod, Denis — mondta lágyan —, én is sokszor hiányoltalak. Számtalanszor akartam írni vagy felhívni.
Denis arca felragyogott, nem rejtette el örömét.
— Látod! Tudtam, hogy így van! Mi egymásnak vagyunk teremtve, csak veszekedtünk egyet!
— Igen, de az az első hónapban volt — folytatta Marina nyugodtan. — Most már… új életem van, Denis. Abban nincs helyed.
A mosoly lehervadt Denis arcáról.
— Mit jelent az, hogy nincs helyem? Maris, szeretjük egymást!
— Nem — mondta Marina meglepően higgadtan. — Nem szeretünk. Vagyis én már nem szeretlek. Most, hogy újra látlak, végleg megértettem.
És tényleg megértette.
Marina nézte azt az embert, akivel hét éve élt, és nem érzett semmit: se fájdalmat, se dühöt, se bánatot. Csak közönyt — mintha idegen ülne előtte.
— Nem mondhatsz ilyet! — pattant fel Denis. — Nem lehet egyik napról a másikra nem szeretni!
— Lehet — felelte Marina. — Azt hittem, a szerelem örökre tart. Kiderült, hogy elmúlhat, mint a reggeli köd.
— Maris, kérlek… — a hangja megtört. — Próbáljuk meg újra. Megváltoztam, tényleg megváltoztam.
— Ne alázd magad — válaszolta Marina. — Megbocsátottam neked. Sőt, hálás is vagyok érte. Segítettél, hogy más szemmel nézzek az életre. De együtt már nem lehetünk, mert… egyszerűen nem szeretlek többé. Sajnálom.
Denis visszahanyatlott a kanapéra, arcát a kezébe temette.
Marina felkapta a táskáját és elindult a kijárat felé. Az előszobában anyja aggódó arccal kukucskált ki a konyhából.
— Megyek, anya — mondta, miközben felvette a kabátját. — Köszönöm… a vendéglátást.
— Marina, várj! — kiáltott utána anya.
— Minden rendben van velem. Komolyan. Menj vissza a nappaliba. Ott a meleg pite és a vejed. A vejed meg talán már nem sokáig lesz az — felelte Marina, és mosolya elégedett volt.
Kilépett az esti utcára, az ajkán halvány elégedett mosoly ült. Előtte az élet tárult: tele lehetőségekkel, utazásokkal, új ismeretségekkel és projektekkel.
Mögötte a múlt maradt — végleg és visszafordíthatatlanul —, és ami a legfontosabb: mindenféle megbánás nélkül.