Mindegyikük ugyanazt írta: így volt helyes.
Egy hét múlva Fruzsina Illés hazatérve a boltból mesélte, hogy összefutott Ádám Kiss-sel. Ott állt a pénztárnál egy bevásárlókocsival, csurig tömve mirelit derelyével és félkész kajákkal. Gyűrött volt, a szeme bepirosodva.
– Megkérdeztem, mi újság. Morgott valamit, hogy az anyja most aztán tényleg beteg, semmire nem képes. Neki kell főzni, takarítani, melózni. Fogadtak valakit pár órára segíteni, de az is egy vagyon. A kocsiját már eladta. A horgászatot abbahagyta. Semmire nincs ideje.
Fanni Papp hallgatta. Nem érzett sem kárörömöt, sem részvétet. Csak egy mély, tiszta megkönnyebbülést.
– Kérdezte, hol vagy. Azt üzente, ha visszamennél, minden másképp lenne.
– Nem lenne másképp – rázta a fejét Fanni Papp. – Csak mostanra érti, mennyit ért az, amit csináltam.
Újabb hét telt el, mire Fanni Papp kivett egy szobát egy iskolához közeli társbérletben. Tíz négyzetméter, közös konyhával. Ablaka az udvarra nyílt, ahol galambok turbékoltak. Semmi különös. De az övé volt.
Az ágy szélén ült, a falakat nézte. A padlón a bőröndje, benne minden holmija. Ennyit hozott magával.
Megrezgett a telefon. Ismeretlen számról érkezett üzenet: „Фanni, Judit Kovács vagyok. Bocsáss meg. Fogalmam sem volt, mit művelek. Gyere vissza. Meg fogok változni.”
Fanni végigfutotta a sorokat. Törölte az üzenetet. A telefont letette az ablakpárkányra.
Odakint egy öregasszony morzsát szórt szét, a galambok nagy csapkodással odarepültek, lökdösték egymást, hangosan turbékoltak. Zaj volt, élet volt. Őszszag ült a levegőn, nedves aszfalt bukéja, és a közös konyhából kiáramló idegen ebédek illata. Nem lengte körül az anyós parfümje a maga örökös migrénjeivel. Nem lengte körül Ádám Kiss szaga sem, aki sosem tanult meg igazán ránézni.
Fanni szélesebbre tárta az ablakot. A hűvös levegő az arcába csapott. Mélyen beszívta, egészen a tüdeje aljáig.
Hét hónap után először feküdt le este nyolckor csak azért, mert úgy tartotta kedve. Nem azért, mert holtan rogyott össze a fáradtságtól, hanem mert végre megtehette. Senki nem fogja felrázni, hogy azonnal vasalja ki az ingeket. Senki nem vágja a fejéhez, hogy nem erőlködik eléggé. Senki nem csinál gyengepontot a szelídségéből.
Másnap reggel a napfényre ébredt. Szombat volt. Nem kellett kelnie. Alhatott volna tovább, elsétálhatott volna valamerre, vagy csak heverhetett az ágyon. Bármit választ, az az ő döntése.
A konyhában a szomszéd, Eszter Hegedűs, egy ötvenes nő, épp vizet forralt.
– Kérsz egy teát?
– Köszönöm.
Csendben ültek egymás mellett. Az ablak mögött galambok röpködtek, autók zúgtak, a hátsó udvaron valaki veszekedett. Közönséges reggel volt. Idegen. Mégis az övé.
Fanni kiitta a teáját, elöblítette a bögréjét. Rápillantott az üvegben tükröződő arcára. Sápadt volt, smink nélkül, összeborzolt hajjal. Jelentéktelennek tűnt. Szabadnak. Élőnek.
Elmosolyodott.
Ha tetszett a történet, nyomj egy lájkot, szólj hozzá kommentben, és iratkozz fel a folytatásért.