Júniusban született meg a kislány, amikor a méhes zsongása betöltötte az udvart, az aranyszínű méz folytonos sugárban csordogált, és Dániel Gál már úgy emelte ki a kereteket, hogy közben nem félt a fullánkoktól. Csaba Balogh olyan óvatosan tartotta a karjában a gyereket, mintha attól tartana, egyetlen rossz mozdulattal eltöri, és Laura Fekete látta, hogy remegnek az ujjai.
– Rád hasonlít – mondta halkan.
– Ránk – javította ki Laura.
Egyszer Gábor Molnár is írt a javítóból. Pénzt kért csomagra. Laura végigfutotta a levelet, letörölte, és úgy tett, mintha sosem kapta volna meg.
Egy este, amikor Dániel már aludt, és Virág Lakatos békésen szuszogott a bölcsőben, Laura és Csaba a tornácon üldögéltek. A méhek egyenletes, nyugtató búgása körbefonta a házat.
– Előfordult valaha, hogy megbántad? – kérdezte Csaba. – Hogy akkor nem adtad el az egészet?
Laura ránézett. Aztán végignézett a házon, a kaptárakon, a mezőn, amelyet lassan elnyelt az alkonyat.
– Egyszer sem – felelte. – És te? Hogy nem léptél le?
Csaba megfogta a kezét, megszorította.
– Én se. Soha.
A méhek tovább zsongtak. Volt ebben a hangban valami helyénvaló, valami nagyon az övék.
Egy évvel később megjelent a méhesnél Judit Simon. Ismeretlen autóból szállt ki; megöregedett, olcsó, kopott kabátot viselt, és régi magabiztosságának már nyoma sem maradt. Laura éppen a mézes kereteket válogatta, Dániel pedig serényen szaladgált, vitte a kiürült ládákat.
– Laura – szólította meg Judit halkan.
Laura hátrafordult. Nem lepődött meg. Csak nézte.
– Beszélnem kellene veled – lépett közelebb Judit. – Nemrég jöttem ki. Feltételesen. És… nincs hol laknom. Arra gondoltam, talán te…
Nem fejezte be a mondatot. Laura letette a keretet az asztalra, tenyerét a kötényébe törölte.
– Talán adnálak neked egy kis pénzt? – kérdezte nyugodtan. – Vagy munkát? Vagy egy üres szobát?
Judit bólintott, szemében valami halvány remény villant fel.
– Nem – mondta Laura. – Egyiket sem fogom megtenni.
– De én…
– Te mindent el akartál venni tőlem. A házat. A földet. Az utolsó dolgot is, ami még az enyém volt. És most idejössz, hogy kérj?
Judit hallgatott. Aztán lehajtotta a fejét.
– Valóban nincs hova mennem – suttogta.
– Tudod – lépett közelebb Laura, hangja egyszerre lett halkabb és keményebb –, amikor szétverted az életemet, ez eszedbe se jutott. Amikor ezekkel a hamis papírokkal jöttél ide, akkor sem gondoltál rá. Amikor az embereid éjjel betörték az ajtót, és rálőttek arra, aki megpróbált megvédeni, akkor sem jutott eszedbe. Úgyhogy most nem az én gondom, merre indulsz tovább.
Judit mozdulatlanul állt, tekintetét a földre szegezve.
– Menj el innen – mondta Laura. – És ne gyere vissza többé.
Judit lassan megfordult, és elindult az országút felé. Léptei vontatottak voltak, válla beesett. Laura a távolodó alakot nézte, és nem érzett sem szánalmat, sem haragot. Csak megkönnyebbülést.
Dániel odalépett mellé, megfogta a kezét.
– Ki volt ez a nő? – kérdezte.
– Senki – felelte Laura. – Teljesen senki.
Este, amikor Csaba visszatért a kaszálóról, Laura elmesélte neki Judit látogatását. Csaba csendben végighallgatta, aztán bólintott.
– Jól tetted.
– Tényleg így gondolod?
– Biztos vagyok benne – átölelte. – Van, akinek jár egy második esély. Másoknak meg elég, ha megmutatod nekik a kijáratot.
Laura hozzásimult. Odabent Virág Lakatos sírt fel, Dániel valami könyvet olvasott fennhangon. Az ablak mögött egyre csak zsongtak a méhek.
És Laura jó ideje először arra gondolt, hogy az élet nem az, amit odavetnek neked. Hanem az, amit nem engedsz el – amit foggal-körömmel megőrzöl, és amiért hajlandó vagy harcolni.
Ránézett Csabára.
– Köszönöm – mondta. – Hogy nem mentél el.
– Én is köszönöm – felelte. – Hogy nem adtad el.
Sokáig álltak így, egymást ölelve, amíg odakint teljesen rájuk nem borult az este. A méhek azonban továbbra is zümmögtek. És ebben az egyetlen, makacs zsongásban benne volt minden: a ház, a család, a föld. És az a jog, hogy mindezt a sajátjuknak nevezzék.