Laura kirohant a házból. Látta Csabát: mozdulatlanul állt, méhekkel borítva tetőtől talpig. Az arca, a kezei, a nyaka tele csípéssel. Nem ordított, csak nézte őt.
– Menj vissza a házba – préselte ki magából.
Az egyik fickó, az, akinél a feszítővas volt, előrántott a zsebéből egy pisztolyt. Remegett a keze, az arca felpüffedt.
Dörrenés.
Csaba összerogyott.
Egy percen belül eltűntek. Beindították az autót, meg se fordultak, úgy száguldottak el az úton, még mindig csapkodva maguk körül a méhek ellen.
Laura odakúszott Csabához. A férfi az oldalán feküdt, zihált. A vér a lábából ömlött – abból, amelyik eleve sérült volt.
– Csaba – próbálta felemelni. – Kérlek, állj fel.
– Nem megy – összeszorította a fogát. – Nem engedelmeskedik.
– Hívok segítséget, azonnal, mindjárt…
– Reggelig nem lesz térerő – lehunyta a szemét. – Szorítsd el valamivel. Övvel. Madzaggal.
Letépte magáról a sálat, a seb fölött a lábára csavarta, és meghúzta. Annyira remegett a keze, hogy a csomó szétcsúszott. Újra próbálta. Megint, megint.
– Miért jöttél vissza? – kérdezte, amikor a vérzés kissé alábbhagyott.
– Nem bírtam elmenni – kinyitotta a szemét. – A nagyapád megkért. Ha baj van… én feleljek érted.
– Nem is tudtad, hogy jönni fognak.
– Dehogynem – Csaba fájdalmasan elmosolyodott. – Kicsi ez a falu. Látták itt Juditot. Mondták, hogy idegen pasasok járkálnak a környéken. Én csak… vártam a fészer mögött. Minden éjjel vártam.
Laura nézte őt. Az arcát, tele méhcsípéssel. A kezeit, amelyek már dagadni kezdtek. A lábát, amelyből még mindig szivárgott a vér.
– Nem kellett volna belekeveredned.
– Lehet – elfordította a fejét. – De egyszer már nem avatkoztam közbe. Akkor vesztettem el a barátomat. Többször nem akarom eljátszani.
Reggelre kiértek a rendőrök. Laura rögtön hívta őket, ahogy lett térerő. Csabát mentő vitte el. A férfiakat két órán belül megtalálták: a szomszéd járás kórházában feküdtek, az egész testük bedagadt, egyikük majdnem megvakult. Mindent kitálaltak. Gábor Molnárt, meg Juditot is.
Aznap még a városban elfogták őket. Gábor Molnár próbálta rákenni az egészet Juditra. A nő visszadobta rá a felelősséget. A vége az lett, hogy mind a ketten börtönbe kerültek.
Laura egy héten belül beadta a válókeresetet.
Csabát egy hónap múlva engedték ki a kórházból. A lába csúnyán forrt össze – még rosszabb lett, mint előtte volt. Nem panaszkodott. Visszament a méhészetre. Laura a tornácon várta: forró levessel és frissen mosott ágyneművel.
– Hogy van a lábad? – kérdezte.
– Sántítok – vont vállat. – De legalább élek.
Laura közelebb lépett.
– Csaba, mondani akartam valamit…
– Ne mondd – megrázta a fejét. – Nem ezért tettem.
– Akkor miért?
Hosszan figyelte őt. Aztán a kaptárak felé pillantott. Majd megint rá.
– Azért, hogy soha többé ne menekülj el.
Egy hét telt el, amikor Laura megtudta, hogy létezik Dániel Gál. A kisfiú állami gondozásban nőtt fel, és Csaba minden hónapban meglátogatta: vitt neki mézet, könyveket, játékokat. Gyámja nem lehetett – rokkant, egyedül élt, saját lakása se volt.
– Miért nem mondtad el? – kérdezte Laura.
– Mit mondjak? Attól nem változik semmi – Csaba egy kaptárt javított, fel sem nézett a munkából.
– Dehogynem változik – leült mellé. – Ha magunkhoz vesszük.
Megdermedt.
– Mi… magunkhoz?
– Van már házam. Méhészetem. Meg téged is itt vagy nekem. Azt hiszem, ez így elég.
Csaba úgy nézett rá, mintha el se hinné, hogy ilyesmi megtörténhet.
– Tényleg komolyan gondolod?
– Teljesen.
Dánielt novemberben hozták el. Nyolcéves, csontsovány, szótlan gyerek volt, aki rettegett a méhektől, és az se jutott eszébe, hogyan kell mosolyogni. De tél végére megtanulta.
Tavasszal pedig Laura arra eszmélt, hogy terhes.
Az orvosnő kijelentette, hogy ez orvosilag kizárt. Laura csak annyit felelt: úgy látszik, mégsem az.
A kislány a Virág Lakatos nevet kapta, a nagyapja emlékére.